Mijazaki búcsúzik: A fiú és a szürke gém – Kritika
Korunk filmművészetének egyik mestere képes volt keletről meghódítani az animációs film komplett rajongóközegét és a nyugati kultúra számára felállítani egy olyan példázatot, amely szerzőiség, festett animáció használata és részletesség tekintetében egyaránt jeles. A visszatérő témák, karakterek, szimbólumok és történetvezetés ellenére a rendező pályafutása végére sem volt képes kifáradni, hiszen ősképekre támaszkodó gondolatfonalai, archetipikus gyermekhősei és hősnői egybefonódva a sintoizmus természettisztelő világszemléletével egy rendkívül unikális, meseszerű, de mindvégig univerzális jelentést hordozó alkotássá álltak össze. A bevett formulát követi az újabb film is: a II. világháború alatt játszódó történet gyermekszereplő főhősének, Mahitonak a kalandját élhetjük át. Vajon a végéig kitartott Mijazaki mágiája?
Mahito csak a bombariadó fülsiketítő jelzését érzékeli. Az események felpörögnek, mindenfelé emberek rohannak jajveszékelve és messze kibontakozik egy lángoló épületegyüttes: a kisfiú édesanyjának munkahelye, amely oly messzinek tűnik, hogy a tömeg sodrása miatt is képtelenség elérni, nemhogy időben megérkezni, mielőtt a lángok felemésztenek minden élőt és élettelent. A két főre szűkült család Tokióból vidékre költözik Mahito apjának új barátnőjéhez, az elhunyt feleségének testvéréhez, így a megrázkódtatások után a kisfiú újabb feladattal találja szembe magát. Szülője elvesztésének terhével kell megbirkóznia, miközben az életébe belépő újabb anyafigura szeretetét viszonozni sem lesz kis feladat, ahhoz viszont a veszteségből képződött dac és harag feloldásán át vezet az út. Maga a kaland pedig a kert végében található elhagyatott misztikus épület kapuján keresztül indul, ahova Mahito-t a trauma, érzéseinek elfojtása és egy lerázhatatlan szürke gém kíséri.
A rendező visszatérő elemei és megoldásai miatt Mijazaki-filmet dicsérni elég feszengető dolog, hiszen amit közöl és ahogyan közli azt, konstans kiváló színvonalat eredményez.
A fiú és a szürke gém esetében is elmondhatjuk, hogy a régóta készülő animáció rettentően aprólékos, az általa teremtett világ meseszerűen csodálatos, a cselekményt a karakterek változásai viszik előre és így is képes átfogó lenni, majd az eredethez visszatérni. A japán mester mindig változtat egy keveset karakterein, szimbólumain és történetén, de ahogyan ugyanazokat az örök sztorikat regéli – kicsi vagy akár nagyobb – módosítással már önmagában dícséretre méltó: az archetípusokkal tartott mély művészi kapcsolatából adódóan elismerés övezi Mijazaki aktuálisan legújabb alkotását, az önismétlés vádja fel sem merül. Azért némi kritikát ennek ellenére is érdemel a film, hiszen nem tökéletes alkotás és a rendezőtől jó párszor láthattunk már jobbat.
A fiú és a szürke gém talán azért nem tekinthető a mester legerősebb művei konkurenciájának, mert a karakterdrámát nem ötvözte erőteljesen egy vallási kérdéssel, egy erősen filozofikus tematikával, a halál feldolgozását a főhősorientáció miatt pedig nem viszi végletes mélységbe és a háborús tematika is csak pár jelenet erejéig átható. Pedig az említett tényezők szinte elengedhetetlenek, ha a rendező csúcsteljesítményeit szemléljük. A halál kérdésköre, az élet utáni lét értelmezése a rokoni viszonyokból bontakozik ki: a biológiai örökség mágikus, archaikus kapcsolatát állítja központba Mijazaki és nyújtja át a szenvedő gyermeknek gyógyírként.
Az indíttatás a rendezőtől megszokott gyermeki, mesébe illő romantika határát jelenti, így a film vezérfonala egyáltalán nem lesz ellenére a Ghibli stúdió rajongóinak és azoknak sem, akik a gyermekkorukba szeretnének visszacsöppenni két óra hosszáig.
A film játékideje talán egy kissé több, mint kellene, pár ponton elül a cselekmény és ritmustalanná válik, ugyanakkor meditatív szerepét ugyanúgy betölti és tovább kalauzolja nézőjét fantasztikus világába. A filmből és kontextusából eredő kritikus pont egyértelműen a világokat teremtő művész-rendező allegóriájának megjelenítése, amit a filmtörténet során már számos esetben láthattunk és fogadtuk el emiatt, hogy a kiöregedett rendezőket a kötelező kérdés zavarba tudja hozni. Mijazaki a sokszor látott, kissé kopott, építőkockás teremtő-istenséget választotta magának, amelynek sikerrel ragadta meg örök érvényű létét és hajította messzire a figurához tartozó legegyszerűbb toposzokat és kliséket.
Egy idős mester jelenlétét érzékeljük, akinek önelfogadása és szerény, de büszke visszatekintése életművére a művészet legfontosabb alapjairól tanúskodik: az önismeretről és a hibák elfogadásáról. Mert a sötét erők mindenhol jelen vannak, az pedig mindenkinek a saját döntése, hogy mennyire enged teret nekik – mondja Mijazaki a szavak feszítő korlátai nélkül, mégis lírikusabban, majd megbékél és befejezi pályafutását. Legalábbis reméljük, hogy ez nem egy átverés, de inkább szeretnénk, ha mégis az lenne.
//Csuka Gergő kritikája//
A 12 legismertebb Hayao Miyazaki film, amit neked is látnod kell
Történet - 70%
Cselekmény - 60%
Rendezés - 80%
IMDB - 77%
Rotten Tomatoes - 90%
Mafab.hu - 79%
76%
Article Tags: A fiú és a szürke gém · featured · Hayao Miyazaki