Az utazók (Passengers, 2016) – Kritika

Az utazók az év egyik legjobban várt filmje volt és a nagy közönség bizakodott is abban, hogy harcba szállhat az Érkezéssel az év sci-fije címért. Ugyan Jennifer Lawrence és Chris Pratt közös produkcióját nem sorolhatjuk az év legnagyobb bukásai közé, de mindenképpen alulteljesítette az elvárásokat.

Először is Az utazók egy remek ötleten alapul, amely több mély és drámai kérdést is felvet. A történet szerint az Avalon nevű űrhajó 5000 utast és 250 fős legénységet szállít hibernálva a földtől 120 évre lévő gyarmatbolygóra. Egy meteor becsapódása során meghibásodik az egyik hibernációs ágy és így 90 évvel hamarabb felébred Jim Preston (Chris Pratt). Jim-nek szembesülnie kell azzal, hogy magányosan kell leélnie az egész életét az Avalon csillaghajón. Társaságnak pedig az érzelem mentes Arthur nevű bárpultos droid akad. A napok, hónapok során Jim mindent megtesz, hogy visszatudjon aludni, de ez lehetetlen, a legénység pedig el van zárva egy fém ajtó mögött. Végső elkeseredésében végül Jim felébreszt egy gyönyörű hölgyet, Aurorát (Jennifer Lawrence), akinek ezzel megpecsételi a sorsát.

Képzeljük magunkat bele Jim helyzetébe, hogy ott rekedünk egész életünkre magányosan egy luxus hajón és mindvégig hatalmunkban áll felébreszteni álmaink nőjét, amellyel ugyan magunkat megmentenénk a nagy nyomortól, de az ő életét örökre tönkre tennénk és determinálnánk.

Az utazók alapötlete egy zseniális erkölcsi dráma, amely rengeteg kérdést felvet, így ez lehetne a film legnagyobb erőssége.

Ezt a ziccert pedig sajnos a készítők elszalasztották, ugyanis nem voltak felkészülve a feltett kérdések súlyára és túlságosan felszínesen és könnyedén közelítették meg a témát. Jim gyilkosságára – akármennyire is szépítjük, Aurora felébresztése az -, csak úgy legyint a rendező, mivel Chris Pratt-et szerethető karakterként kell ábrázolni a rajongók kedvéért. Az utazók nem állítja erkölcsi dilemmába a nézőit, sőt a komoly kérdéseket annyira felszínesen kezeli, hogy a drámából egy unalmas romantikus kaland válik számunkra. Pedig a történet sokkal inkább követelt volna egy izgalmas thrillert, amely érzelmi hullámvasútra ültet fel minket.

A másik fő probléma pedig – akármennyire is fájdalmas kimondani – Chris Patt. Amíg Tom Hanks a Számkivetett-ben, Sandra Bullock a Gravitáció-ban vagy Matt Damon a Mentőexpedíció-ban képes volt a hátán vinni a filmet, addig Pratt karaktere érdektelen és unalmas. Az egész játékidő alatt nem sikerül vele azonosulnunk és a lelki vívódásait, a magánnyal való küzdelmét is teljesen üresen és hiteltelenül adja át számunkra. Chris a Jurrasic Worldben és a Galaxis őrzőiben humoros karakterként kiválóan megállja a helyét, de itt komoly színészi teljesítményre lett volna szükség, amely sajnos elmaradt tőle. Ez nem feltétlen az ő hibája, ugyanis Morten Tyldum rendező sem volt a helyzet magaslatán és az alkotás végig nem is tudja eldönteni, hogy pontosan mi is akar lenni.

Jennifer Lawrence nagyszerűen játssza az író Aurórát, sokkal érdekesebb és emberibb az ő karaktere és a téma komolyságához, drámaiságához is képes felnőni. Kiválóan egészíti őt Michael Sheen, aki az Arthur nevű droidot alakítja.

Sok mindent elárul, hogy leginkább vele tudunk azonosulni a filmben és leginkább az ő személyét kedveljük meg.

Egy filmet nem elég csak megtervezni, hiába zseniális a sztori, vagy olykor remek a látványvilág, egy alkotást létre is kell hozni, aprólékosan meg kell alkotni. Véleményem szerint Morten Tyldum túl nagy fába vágta fejszéjét. Egy Denis Villeneuve-el az évtized sci-fije is lehetett volna Az utazók. Nagy kár érte, ellenben már most remake-ért kiállt Jennifer Lawrence és Chris Pratt űrbéli története.

(Címlapkép forrása)

//Taki//