Napóleon (2023) – Kritika | A császár másik arca

Manapság ritka az olyan direktor, aki a stúdióvezetők bizalmát elnyerheti egy megosztó de fontos történelmi személy bemutatásának finanszírozására. Más időket élünk, mint két évtizeddel ezelőtt, mikor a stúdiók szórták a pénzt a történelmi témájú igaz történetekre: Gladiátor, Mennyei Királyság, Rettenthetetlen, A hazafi… Azonban Sir Ridley Scott olyan irányító, kire bátran lehet bízni egy ekkora mértékű projekt levezetését.

Az évtizedek során a CGI (számítógépes digitális grafika) lehetővé tette a filmkészítők számára, hogy olyan látványvilágot teremtsenek, amelyet korábban elképzelni sem tudtunk volna. Mivel a mai nagy költségvetésű filmek túlságosan és kényelmesen támaszkodnak a CGI-re, a legnagyobb hátránya az, hogy nem tudnak igazi drámai hatást kifejteni. Ridley Scott 86 évesen képes arra a bravúrra, hogy továbbra is lenyűgöző vizuális motívumokat hozzon létre, és komoly történelmet meséljen el nagyszerű karakterekkel, melyet aprólékosan megtervezett és izgalmas díszlettel álmodott meg. Scott művészi teljesítménye a film minden pillanatában nyilvánvaló.

Történelmi drámájának egyik egyedi tulajdonsága, hogy miközben Napóleon áll a cselekmény középpontjában, egyetlen ponton sem tekintjük hősies karakternek. Élete végéig az ego és a bizonytalanság hajtja.

A Napóleon film a császár életének három évtizedét öleli fel, Marie Antoinette 1793-as lefejezésétől egészen a Szent Ilona-i száműzetésének 1814-es haláláig úgy, hogy közben kronológiailag haladva részt veszünk nagyobb csatáiban (egyiptomi, austerlitzi, borogyinoi, waterlooi), és ezzel párhuzamosan szerelmi életét is Joséfinával megismerhetjük. Bonaparte Napóleon sok minden volt; nagy vezér, tábornok, császár stb., de mint ember rengeteg hibával rendelkezett.

Féltékeny és bizonytalan ember volt a magánéletben, viszont a csatamezőn képes volt brilliáns megoldásokra, és könnyedén járt túl ellenségei észjárásán. Scott erőt sugárzó látásmóddal rendelkezik, legyen szó: Alien-ről, Szárnyas Fejvadászról, Gladiátorról…stb. Érdekes és megfigyelhető, hogy legjobb filmjei azokból a pillanatokból származnak, amikor vizuális látásmódjához egy erős forgatókönyv is párosul. Jelen esetben David Scarpa forgatókönyvíró tollából készítette a filmet, mely a múltbeli történelmi eposzok egyszerű életrajzi sablonját követi úgy, hogy a karaktere legyen a film „legnagyobb slágere”.

Emiatt is azt gondolom, Scott a saját víziója miatt, kissé elavult életrajzi filmmé süllyesztette le idei művét.

Phoenix Napóleonja és a Gladiátor Commodusa nagyon hasonló anyagból lett összegyúrva – elárulják a szövetségeseiket, ha ebből hasznot  remélnek, értékrendjüket pedig megrendíti a népszerűség. A nagy változás most az abszurd humor, amit Phoenix hoz a szerepbe. Napóleon szenvedélye hódítási vágyában és Joésphine iránti szerelmében rejlik. Joséphine iránti szerelmét képtelen volt kezelni:  depressziót és bizalmatlanságot váltott ki benne, mivel köztudott volt, hogy szeretője van, amíg Ő a csatáit vívta.

Joséphine-ként Vanessa Kirby lenyűgözően képes arra, hogy egy szinten álljon Phoenix játékával, profi párost alkottak. Egy özvegy arisztokrataként láthatjuk Kirby-t, aki a francia forradalom idején elcsábítja és hagyja hogy a kissé furcsa Napóleon megszeresse őt, ezzel is biztosítsa a társadalmi és anyagi biztonságát. A 19. század fordulóján nőként az ő felelőssége, hogy Napóleonnak trónörököse legyen, és ami a lényeg, a film valójában erről szól, nem pedig a lenyűgöző csatákról, harci jelenetekről. Mondhatni Napóleon két bántalmazó házasságban él, az egyikben Joséphine-nel, a másikban pedig magával Franciaországgal.

Ridley Scott ahogyan a forradalom végét – és Marie Antoinette halálát – megfilmesíti, az tipikus példája annak, hogy rendezőként milyen nyers ereje van amikor az erőszakra koncentrál.

Napóleonról bebizonyosodott, hogy könyörtelen parancsnok tudott lenni a csatatéren, viszont az egója miatt képes volt meggondolatlan lépéseket tenni, ahogy azt a waterlooi csata során is láthattuk. A Napóleonban zajló csaták látványosak, de nem emlékezetesek, vagy figyelemre méltóak. Scott nem tér vissza ahhoz a harctéri őrülethez, melyet az Oscar-díjas Gladiátorban tökéletesre fejlesztett, ahol a közönséget a káoszba a vérengzés közepébe sodorta.

A Napóleon a legjobb értelemben vett régimódi eposz; drámai erővel és elképesztő technikai teljesítménnyel rendelkező érdekes film, mely figyelmet igényel, hisz Ridley Scott az utolsó túlélő mestere ennek a műfajnak, melyben az igaz tartalommal együtt lélegző pazar karaktereket kapunk. Idei filmjére megosztóak lesznek az emberi reakciók. Szerintem törekvése egy elfeledett műfaj életben tartására igenis becsülendő! Érezzük minden pillanatában hogy a film egy végtelen profi termék, látjuk nagy elszántsággal és nagy odaadással lett levezényelve, de ezzel együtt azt is tudjuk, hogy grandiózussága ellenére sem tökéletes!

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

14 történelmi filmjelmez, amely soha nem létezhetett a valóságban