Flash – A villám (2023) – Kritika

Akik szórakoztató filmnek degradálják azokat a filmeket, amikben van bármi közös vagy közösségi és nem kizárólag egy kis-számjegyű embertömeg önérzetesen demózott katarzisához járulnak hozzá, azok valószínűleg egyenértékűnek látják A sötét lovagot és a The Flasht. Akik pedig forradalminak élik meg, hogy a szuperhősfilmek csúcsteljesítményei olykor képesek kitörni a tartalmatlan önismétlés ördögi köréből, embertömegeket moziba csábítani és jelentést teremteni egy végtelen filmes univerzumban, valószínűleg azokat is csalódásként éri a DC legújabb produkciója.

Barry (Ezra Miller) karakterének drámai síkja édesanyjának elvesztésében bontakozik ki, a felelőtlen szupertini pedig kész megbolygatni az idősíkokat, hogy máshol képes legyen kitölteni az anyai ölelés hiánya okozta űrt. Meg nem fontolt döntései következtében egy olyan világban találja magát, ahol Zodd tábornok fenyegeti a Föld épségét, Batmant győzködni kell, hogy segítsen, Superman megkeresése pedig eléggé komplikált. Amolyan Pókember: Nincs hazaút -féle felnövéstörténettel találhatjuk szemben magunkat, viszont annak színvonalát nem képes elérni a film számos probléma miatt, pedig nincs annyira magason a léc.

Amellett, hogy a történeten, de legalább az olykor, de nem mindig kellemetlen CGI-szekvenciákon is végigrohanunk, időutazós sci-fi-ként értelmezve is a középszert közelítik a látottak, ráadásul a Minden, mindenhol, mindenkor, az újabb Doctor Stange és a Pókember-filmek fényében kifejezetten képtelen az új perspektívák megvilágítására a cameocentrikus története miatt.

A Flash azért okoz csalódást, mert amellett, hogy mélységesen nagyot bukik a szuperhősfilmes versenyben a Pókember: A pókverzumon át javára, az egyetlen James Gunn-éra előtti DC alkotás volt, amelyet széleskörű remény övezett és ez komoly elvárást is jelent. Rajongók és laikusok sokasága hitt benne, hogy a DC újraszerveződése előtt még ezt érdemes lehet megnézni és ami a szörnyű benne, mintha a készítők nemcsak elrontották volna mindezt, de úgy érződik, még csak nem is vették teljesen komolyan. Az önirónia túlzott, már-már visszás, drámátlanító ereje kiölte a tétet a történetből, a párharc elvesztette küzdelmi jellegét és ha a film alatt kiszórakozzuk magunkat, utána már nem sok kedvünk marad nevetni. Közel sem elegendő kizárólag a szórakoztatás, ha közben kevés érdemi dolog történik, a Flash viszont csavaros forgatókönyvével sem képes kézzelfogható vagy újszerű jelentést ácsolni.

A film jó oldala, hogy a DC-nek ezek után könnyebb lesz döntést hoznia Ezra Miller ügyével és jövőjével kapcsolatban. Kétségtelen, hogy kreatív humorhasználat jellemzi az alkotást, bár talán a legerősebb pontnak mégis Ezre Miller játéka mondható, viszont Barry karaktere egyenesen Shazam infantilis bugyutaságát közelíti számos esetben, amely erősen rásegít a fiatal szuperhős azonosulhatatlanságára. Emberinek emberi, de talán pont egy héroszt szerettünk volna látni: apró áramütés helyett villámcsapást.

Ahogy mondani szokás: majd az utolsó kapcsolja le a villanyt. A DC egyik pislákoló fényforrása ezennel ki is aludt, a körötte keletkező sötétség pedig magába szippantotta Henry Cavil Superman-jét és Gal Gadot Wonder Woman-jét – itt Black Adam várta őket magányosan. Négyen utánakapnak valami nedves, nyálkás, kigyúrt izének, ami mögül hirtelen fény szűrődik be és rajongóik keserves ragaszkodásából táplálkozva minden erejükkel kapálóznak még egy utolsó rész vagy cameo reményében. A szégyenteljes dulakodás eredményéről csak idén decemberben értesülhetünk, bár a fogadóirodák nagy esélyt adnak rá, hogy nem az Aquaman miatt érdemes várni a karácsonyt. Temetkezés után lehet csak bízni a feltámadásban.

//Csuka Gergő kritikája//

Ezra Miller a bíróság előtt ártatlannak vallotta magát, akár 26 év börtönt is kaphat, ha elítélik