Asteroid City (2023) - Kritika Őszintén szólva már az első előzetest követően ódzkodtam ettől a hányingerkeltően narancssárgára stilizált világtól és attól féltem, hogy ha a film jó is lesz, a hangulata lesz megosztó vagy kibírhatatlan. Szerencsére a moziból kifelé jövet konstatáltam: nem volt zavaró 104 percet egy sivár, száraz narancs belsejében tölteni a felismerhetetlenre kopasztott Jason Schwarzmannal, aki hasonlóképpen próbálja kihámozni magát egy komikusan szorult helyzetből, mint a néző ebből a félig taszító, félig lenyűgöző világból. Ebben a filmben minden megvan ahhoz, hogy egy borzalmas alkotás szülessen belőle, csak éppen Wes Anderson olyan sorrendben adja elő, úgy komponálja, úgy építi fel és úgy zárja le, hogy mégiscsak lehessen élvezni a végeredményt. Filmje egy színházi előadás létrejöttének rövid történetével kezdődik, majd a konkrét darab kezd szemünk előtt formálódni és testet öltve kirajzolódik egy érdekes kis metasztori, amelynek fő helyszíne lesz egy fiktív kisváros a semmi közepén, ahol egy fiatalok számára szervezett diákkongresszus veszi kezdetét és szakad is félbe hirtelen. Augie Steenbeck, a frissen megözvegyült családapa áll a történet középpontjában, aki mögött a szinte felismerhetetlen Jason Schwarzman bizonyítja színészi képességeit – képes hátán vinni a főszerepet, habár meghökkentően emlékezetes alakítással nem lehet vádolni. A kétségbeesett férfi Midge Campbell csábító hatása alá kerül, aki képes megingatni a néző kételyét azügyben, hogy az őt játszó Scarlett Johansson ne tudna bravúrt bravúrra halmozni akár egy visszafogott alakítással. Kettejük szokatlan szerelmi szála mellett, Wes Andersontól megszokhatóan egy gyerek szerelmi szál is a cselekmény fő része: sajnos ez az aspektus, ha nem is teszi érdektelenné a filmet, rendkívül önismétlőnek hat és nem hordoz komplex jelentést sem. Mondhatni, hogy hasonló Achilles-sarka Wes Andersonnak fiatalkori kapcsolatai és a hozzájuk köthető, hamar megunható, véletlenre fogott érzelgősség, mint Christopher Nolan női karakterei és az azokhoz köthető erőtlen és kidolgozatlan párkapcsolati szál. Viszont Anderson jóval több képernyőidőt szentel annak, amit utólag kifogásolni lehet: így történik, hogy filmje egyszerre be is ránt néha dinamikus, de inkább statikus, geometrikus, műtermi képeivel, a történettel való azonosulásnál pedig kivet magából. Egyedül azért nevezhető közepesen jó filmnek az Asteroid City, mert a rendezője rendkívüli tehetséggel helyezi el térben és időben a karaktereket, így előre és visszautalásokkal nevetteti a nézőt és amikor lehet, elpattint egy geget. A véletlen komikus dramaturgiája, amelyre a film épül, tökéletesen szükségszerű és visszagondolva kicsit meglepő, hogy a sztárparádé mellett csak ennyi kellett, mert a jellemtelen karakterektől és a semmitmondó, tolakodóan megúszós történettől nem sokat várhatunk. Semmiképp sem nevezhetjük az Asteroid Cityt Wes Anderson nagy dobásának a sok közül, de pont az ilyen karrierív után lesznek nagyok az elvárások, mint amit ez a rendezőzseni befutott. Aki ezt választaná a moziműsort szemlélve, az garantáltan kapni fog egy kacagtató élményt, de mégiscsak olyannyira limonádé, hogy egy hónap múlva már erőlködni kell, ha vissza szeretnénk idézni a cselekményt. Viszont ha másért nem, a sztárgárda egyik ékköve, a történeten belüli narrátort alakító Brian Cranston miatt érdemes megtekinteni: zseniális. //Csuka Gergő kritikája// https://www.filmezzunk.hu/2023/06/20/felismeri-igy-nez-ki-napjainkban-a-grace-klinika-sarmos-orvosa/