Shazam! Az istenek haragja (2023) – Kritika

A képregényfilmes szféra egyik legújabb stratégiája, hogy nem elég csupán emberfeletti erőt kontrolláló szuperhősöket megjeleníteni, hanem ki kell aknázni az azonosulásban rejlő potenciált: minél közelebb áll az átlagnéző a szuperhőshöz, annál jobban tudja beleélni magát a helyzetbe és annál elvakultabb rajongója lesz egy leegyszerűsítésre épülő dilemmának. A Shazam! első része amellett, hogy a test és szellem komikus konfliktusára építkezett a felnőtt testbe szorult gyermek főszereplőjével, a földöntúli mitikus erő tulajdonlásának jogát a végletekig inflálta, amikor Billy az egész családjával osztotta meg erejét. Az első rész sikeres tudott lenni a kasszáknál, a második részt viszont nagyobb érdektelenség övezi, ugyanis az elképzelésből sem könnyű kinézni egynél több filmnyi tartalmat, ezért a James Gunn-féle érában sem rajzolódott ki a szuperhősbrigád szerepe. Érdemes volt második résszel próbálkozni?

A Shazam! franchise történetei nem a komplexitásukról híresek és ezt a hagyományt ezúttal sem töri meg az alkotói brigád: Billy Batson (Asher Angel és Zachary Levi) krónikus és komikus infantilizmusa folytán Atlasz lányai egy pusztító fegyverhez jutnak, amelynek kereszttüzébe a Föld kerül, így a bolygó sorsa függ a gyerekhősöktől. Ráadásul Hespera (Helen Mirren), Kalypso (Lucy Liu) és Anthea (Rachel Zegler) hármasa jóval erősebb és felkészültebb, mint a „Shazam család”, akik önerőből képtelenek az ősi erők perspektívájának látására.

A második résztől hasonló erejű komikumot vártuk el mindenekelőtt, amely ezt a csekély történetet is képes fogyaszthatóbbá tenni: szerencsére meg is adja ezt a Shazam! 2, amelyen jelentős ideig érezhető, hogy a viccek mellett van mit vesztenie főhőseinek.

Ami igazán hiánycikk a tömegfilmes és szuperhősfilmes ágazatból, az a vesztenivaló érzése, amely jelentőséget és tétet rendel hozzá minden egyes mozdulathoz. A film első fele, ha nem is az igényeket teljes kielégítően, de meglepő módon alakítja ki ezt az atmoszférát, amelyre a ráúsztatott komolytalankodás és a viccek könnyen simulnak és ellenpontozzák a helyzet komolyságát. Persze a viccek is könnyen elszúrhatnák a filmet, de akárcsak a Marvel Hangyájának folytatásainál, a Shazam folytatásánál is érzékelhető a kreatív tőke a poénok mögött.

A film gyenge pontjai közé tartozik Zachary Levitől Helen Mirrenig mindenki feszengése a greenscreen előtt, amely már annyira megszokottnak tűnik, mintha kezdenénk elfelejteni, mit is jelentenek a gesztusok és mi is pontosan a mimika mögötti őszinte átélés. Persze a DC filmje nem a színészi Oscar-díj ugródeszkájának készült, ezért is kellemetlen, amikor a felsorolt pozitívumokat egy idő után maga mögött hagyja: a számtalan impulzus és sokadik világvégét okozó elem következtében elveszti érvényét a világ megmentése és már nem izgulunk emberi életek miatt sem, majd a végéhez közelítve az igényelt karakterdráma helyett egy rendkívül kiszámítható biztonsági megoldással kívánnak mindenkiből ledöbbenést kiváltani.

A Shazam! Az istenek haragja összességében a franchise első részének színvonalát képes hozni, ami egy közepes filmhez elegendő, de képtelen elődje fölé emelkedni színvonalában. Hatalmas pénzügyi siker sem várható, így kétséges lehet a szuperhősfigura jövője, viszont a Black Adamhez hasonló gyors eltörlés sem valószínű, ugyanis egy minimális kreatív energiát még képviselhet a felnőtt testbe oltott gyermeki elme szórakoztató felnövéstörténete. Azért reméljük, hogy előbb vége lesz, minthogy kínossá válna a karakter, mert kétségeink ne legyenek: más szuperhős mellett, ténylegesen erős ellenféllel szemben Shazam képtelen lenne talpon maradni.

//Csuka Gergő kritikája//

Felismeri? Ő volt A simlis és a szende szőke csúcsbombázója