Kokainmedve (2023) – Kritika

A horrorfilm műfaja markáns változásokon ment keresztül az utóbbi évtizedben: az ijesztést kiváltani kívánó zsáner egyre többet és mélyebben foglalkozik társadalmi kérdésekkel, viszont nemrég, erre válaszul elindult a komolytalannak tűnő horrorvígjátékok legújabb trendje. Az elborultsággal házaló, kreatívnak tűnő, széles közönséget megszólító alkotások halmazába sorolható a Kokainmedve is, a készítői pedig csak annyit közölnek a filmről reklámként: egy mackó bekokózva. Az állítás roppantul általános és keveset közlő, ezért is lehet sokak számára imponáló az érdekes történet egyszerűségében rejlő humor- és nevetésfaktor. Nem érdemes ezt túlgondolni, csak be kell ülni a moziba és önfeledten élvezni az egyszerűség mögötti vicces szervezőerőt: a CGI grizzly majd lehozza, a Vérapó után ezzel sem lőhet mellé annyira a Universal.

Minden a repülőből kihajigált táskákkal kezdődik: egy droghálózat lebukásának kockázata merül fel, így a szállítmánytól egy erdő fölött szabadulnak meg, másnap pedig Syd (Ray Liotta) bandája próbája meg megkeresni és begyűjteni az elveszett csomagokat. Dolguk nem lesz olyan egyszerű, ugyanis a túrázni vágyó gyerekeken kívül egy medve kezdi felzabálni az anyagot és nem elégszik meg egy csomaggal, míg a fiatalok után egy anya és egy erdészpáros indul útnak.

Elizabeth Banks rendezői karrierjét inkább a humoros próbálkozások jellemzik, ami a Movie 43 esetében több mint próbálkozás, viszont a Kokainmedve esetében csak próbálkozás is marad sajnos.

Nem arról van szó, hogy filmje ne lenne egy bizonyos mértékig szórakoztató, hanem a benne rejlő lehetőségek benne is maradnak a koncepcióban. A cselekmény ügyetlenül kesze-kusza a történetszálak tekintetében, mintha egy jelenet után TV kapcsolóval váltanánk a következőre: ennyi összefüggés, közös pont vagy párhuzam sincs az események között. A gyermek, a házaspár, a drogdíler, a gyászoló ember és a fiatal gátlástalan bűnöző sztereotip karakterei megjelennek a képernyőn, de nincsenek igazán kifigurázva sem és kihasználva sem, így a kreatív tőke csak a medve gyilkolási kísérleteiben testesül meg és ott is hagy kivetnivalót maga után.

Az elképzelés problémája viszont nem társítható kizárólag a rendezőhöz, talán a film pontos műfaji meghatározásánál választ is találhatunk rá miért: a film véresnek véres, de durvának és horrorisztikusnak nem nevezhető, inkább egy vígjáték sabloncselekményébe ültetett vicces vérengzés, amelynek nem célja az ijesztés. A horrorfilmhez egyedül a gyilkos monstrum személyében közelít, de attól is egészen távol marad, ugyanis szeretné célközönségének tekinteni a a fiatalabb tiniket és a brutalitásra vágyó idősebb közönséget is.

Az ehhez hasonló filmek általában az elborultság látszatát keltve csábítják a 18 éven felüli nézőket és próbálják emellett kiszolgálni a szinte befogadhatatlan ingersorozatra kondicionált fiatalságot, akik egyre korábban kezdenek hozzászokni a brutalitáshoz.

Ez a fajta korhatár-kitolódás egy olyan lehetőség, amelyet megérheti a hollywoodi stúdióknak kiaknázni, viszont ez a biztonsági megoldás ülteti a filmet két szék közé: lehull a marketinglepel és sokak számára nem lesz elég véres és agyament, se nem ingergazdag és emlékezetes.

Azt hiszem, ezt a filmet konszenzus fogja övezni, hogy középkategóriás, a stúdiók hozzáállását pedig csak az olyan megosztó filmek tudják átformálni, mint a Minden, mindenhol, mindenkor és társai, ugyanis a Kokainmedve el sem indult azon a versenyen, hogy legalább a maga szintjén alkosson valami újat. Az abszurd humor mércéje szerint is alulmúlja az elvárásokat, köszönhetően a hollywoodi stúdiók önkéntes prüdériájának és a kreatív megvalósítás szegényes kivitelezésének. A CGI medve így is többet tett hozzá, mint amennyi elvárható, de ez a több száz kilós állat bedrogozva sem képes elvinni hátán a filmet. Legalább meg tudunk emlékezni a díszes Ray Liotta-életműről még utoljára.

//Csuka Gergő kritikája//

Nicolas Cage súlyos depresszióba esett a fia botrányos viselkedése miatt