Eltűnt (2023) – Kritika

A digitalizáció életünket számos módon könnyíti és nehezíti, különféleképpen adaptálható az elektronikus készülékek használata bármelyik zsánerfilmhez, viszont nem egyszerű ezt jól kivitelezni. Az egyik markáns példa a Keresés című krimi, amelynek alkotói újra összeálltak egy közös produkcióra, ami talán még csavarosabbra, feszültebbre és még erősebbre sikerült elődjénél és hasonló módon nincs híján a szerzői kreativitásnak. A kérdés, hogy tud-e újat mutatni saját műfaján belül és ha igen, mit is pontosan?

Grace (Nia Long) és June (Storm Reid) konfliktusos anya-lánya kapcsolatot tárnak elénk: még gyötri őket a családapa elvesztése, amelyet a fiatal June kevesebb sikerrel tudott feldolgozni és anyja túlzó korlátozásai is mélyítik a kettejük közt lévő árkot. Grace és párja, Kevin Kolumbiába készülnek repülni, June pedig örömmel fogadja ennek hírét, ugyanis a szülőmentes ház házibulik lehetőségével kecsegtet. Később a lány a megbeszélt időpontban Grace és Kevin elé megy a reptérre, ők azonban nem érkeznek meg és pár telefon után kiderül, hogy fel sem szálltak a visszafelé tartó gépre, sőt bőröndjeik még a kolumbiai szálláshelyükön vannak. June azonnal nyomozásba kezd mindenféle applikáció és online szolgáltatás segítségével, amelyek természetesen bárki számára elérhetőek és egyre meghökkentőbb részletek és titkok veszik irányításuk alá a történetet.

Will Merrick és Nicholas D. Johnson rendezői koncepcióját az teszi erőteljessé, hogy történetük majdnem végig digitális eszközök képernyőjén keresztül látható: June nyomozása webkamerája által, számítógépének képén keresztül követhető, a segítségére szolgáló embereket pedig Facetime híváson keresztül láthatjuk.

A térbeliség gondját, amely emiatt lassító tényező lehetne, térfigyelő kamerák képe ellenpontozza, na meg a folyamatos, sűrűn vágott képanyag, amely miatt nem nagyon került üres járat a cselekménybe. Nem maradhat dicséret nélkül az alkotói bravúr, hogy a gép előtti nyomozás tényleg nem fut térbeli korlátokba, ez pedig a digitalizáció nyújtotta lehetőségek kreatív használatának köszönhető.

A kreatív használat csúcsának mondható az az újítás, hogy a főszereplők gyakori szűk térbe szorítása itt kizárólag digitálisan zajlik: számos esetben érezhetjük az ablakok közé szorulás klausztrofób élményét és nem sokszor élhetjük ezt át egy keresőmotornak vagy egy okostelefon korlátolt méretű kijelzőjének köszönhetően. Ezen a zárt térélményen kívül a film bravúrja, hogy közepesen hosszú játékideje alatt a feszültség hatalmas fokát képes fenntartani a néző teljes lefárasztása nélkül, ugyanis a suspense és a krimisablonok, valamint a feszültségoldó megoldások egészen bravúrosan illeszkednek egymásra.

A folyamatos pörgést egészen kiválóan ellensúlyozzák az alkotók azokkal a csavarokkal, amelyek a filmben elhangzás helyett kiírva jutnak a néző tudtára, afféle keresőmotor- és emojidramaturgia alkalmazásával.

Az így csendesen eső, de nagyot puffanó csavarok a néző saját – maga által elolvasott – problémáinak is érződnek, hiszen a pittyenő üzeneteket ki ne érezné sajátjának, már csak a telefonhasználat reflexeiből adódóan.

Negatívum, hogy a főszereplők inkább háttérbe szorulnak a csavarokhoz és a történésekhez képest, alakításaiknál pedig jóval emlékezetesebbek azok az ironikus pillanatok, amikor a nyomozás a digitális eszközök gyakori hibái miatt kényszerül leállásra vagy késleltetésre. Összességében egy csavaros történetet kapunk erős atmoszférával és iróniával, meg persze újító, kreatív megoldásokkal, de ne lepődjünk meg, ha a feszült szórakozás közepette egymást váltja majd a szorongás és a nevetés. Ebből a digitalizált krimi műfajból talán sokkal több nem is hozható ki, de ezzel is képesek vagyunk megelégedni.

//Csuka Gergő kritikája//

Már közel vagyunk hozzá, hogy mesterséges intelligencia döntsön a filmek sorsáról