Kopogás a kunyhóban (2023) – Kritika

Számos rendezőnek beletört már bicskája egy pszichothrillerbe és napjaink egyik kifulladt, nehézkesen megújítható műfajává vált az egykor jobb napokat megélt zsáner. A nem filmes közegből a filmek felé gravitáló, underground alkotók nagy része, akik feszült történetekben gondolkodnak, leginkább a horror felé veszik az irányt, akik pedig egy biztosabb kasszasikerre hajtanak, inkább akcióthrillerrel próbálkoznak. A következő bizonytalan tényezőt a rendező, M. Night Shyamalan munkássága hordozza, ugyanis már olyan régen várjuk tőle a visszatérést, hogy már azt is elfelejthettük, hova kéne visszatérnie és mit is képvisel ő pontosan Hollywoodban. Az előzetes alapján a Kopogás a kunyhóban egy átlagos pszichothriller körvonalait ábrázolja, a vágyvezérelt kérdés pedig: lehet-e ebből átlagon felüli alkotás? Érdemes erre számítani?

Eric és Andrew kislányukkal kikapcsolódásként kibérelnek egy kunyhót, hogy eltöltsék szabadnapjaikat, viszont házuk körül hirtelen különös emberek jelennek meg, szám szerint négyen. Szeretnének bemenni a kunyhóba és elbeszélgetni a családdal, viszont ők fenyegetve érzik magukat, így nem engedik be az idegeneket, akik így kénytelenek erőszak árán bejutni. Vezetőjük, Leonard pedig felvázolja a dilemmát, miszerint a világvége elkerülése érdekében a háromfős család fel kell, hogy áldozza egyik tagját.

Shyamalan írói készségei kétségtelenek, izgalmas történet kezd kibontakozni a kezdetektől, a rendező nem fecsérli az időt az expozícióval.

Később a karakterek hátterét is megmutatja, viszont a filmnézőt érzelmileg képtelen bevonni a dilemmába az indíték hiánya miatt, a „miért” kérdés csak fájdalmasan hiányzó űrt képez. Habár nem nagyon vehetünk észre információtöbbleten alapuló feszültségkeltést, ezt leginkább a helyzetek szürrealitásából fakadó, szorongást keltő jelenetek pótolják: a kettős motiváció váltja ki a helyzetet, hogy nem ítéljük el nézőként a „betörőket”, hiszen látszólag fizikai erőszak nélkül akarják véghezvinni tetteiket és céljukat is jó szándék vezérli. Ez a fajta azonosulás viszont közel sem elegendő, ugyanis az alapdilemma egyáltalán nem lesz érdekfeszítőbb miatta, ráadásul egy idő után a középszerű thrillerek gyermekbetegsége is felüti fejét: a feszültség önmagában nem hordoz jelentést, még ha egy világvége kérdésbe csomagoljuk is és pár szimbólum, cselekedet sem elég, hogy ténylegesen a történetbe tudjuk képzelni magunkat a főszereplőkön keresztül. Ha nekik sincs hatásuk az eseményekre és nélkülük sem történik semmi lényeges, ami előremozdítaná a rögzült szituációt, akkor zsákutcába kerültünk.

A pozitívumokat sem szabad elhallgatni, főleg, ha ennyire kevés van belőle: kétségtelenül Dave Bautista játéka a legerősebb, a nézői szem végig őt keresi, ugyanis zseniálisan képes megjeleníteni a jószívű monstrum alakját, aki nagynak és erőszakosnak tűnik, közben pedig bűnbánó, jószívű és intelligens. Ebből kifolyólag is érezhetjük a kettős motivációt, miközben a meleg házaspár váltig állítja, hogy a négy különleges figura egy hatalmas szekta tagjai. A részükről érezhető, bizonytalanságra épülő paranoia az, ami alaphangulatot kölcsönöz a filmnek, miközben a szorult helyzetben egy pszichológiailag érthető működést tár elénk – talán ez az egyetlen olyan eleme a filmnek, ami jelentést kölcsönöz és dekódolható a néző által. Hiszen amikor szorult helyzetben kell megválaszolni egy kérdést, hajlamosak lehetünk dacból megtagadni az egész dilemmát vagy éppen vizsgálat nélkül fejet hajtani konformizmustól vezérelve.

Shyamalan következő filmjénél sajnos már azt is képesek leszünk ünnepelni, ha valami minimális újdonságot látunk, az egykor jobb vélekedést keltő rendező pedig egy hatalmas lépéssel közelebb került az filmnézés igényeinek módszeres lezüllesztőihez: a semmitmondás és érdektelenség az öncélúsággal egyesülve alacsonyítja a Hatodik érzék rendezőjét majdhogynem Michael Bay és Roland Emmerich szintjére. Jóindulattal reménykedünk, hogy Shyamalan nem válik részévé ennek a triónak és képes valahogyan kilépni a hollywoodi tömeggyártók széles közegéből, csak ehhez szükséges egy kis kockázatot vállalni és persze gondolni valamit a világról. Sajnos a Kopogás a kunyhóbanra egyik sem jellemző: válaszok nélkül is lehetne jó filmet csinálni, csak nehéz –  Shyamalannak egy hatalmas blöff jött össze helyette.

//Csuka Gergő kritikája//

Már 40 éve, hogy elhunyt Louis de Funès, akit 50 évesen fedezett fel a világ