Démoni fény (2022) – Kritika

Daniel Stamm német filmrendező nem először próbálkozik az ördögűzős horror műfaján belül, ugyanis 2010-ben képes volt kisebb sikereket elérni Az utolsó ördögűzés című filmjével. Ezúttal még egy áldatlan alműfajt vállalt magára, így az apácás horrorokat kísértő sikertelenség átkának megtörésére is vállalkozott a Démoni fénnyel és nem csak Halloween záró részének, a Mosolyogjnak és Az ikernek kíván konkurenciája lenni a mozipénztárnál. Nagy a verseny, műfajon belül erős felhozatallal, sok buktatóval, mégis valami váratlan született Stamm keze alatt.

A fiatal Ann nővérnek (Jacqueline Byers) különös kapcsolata van Istennel életútjából kifolyólag és az ördöggel szintúgy: szeretett szülője okán alakult ki ez a kötelék és kísérti őt ennek megoldatlansága, feldolgozatlansága, édesanyjával megélt traumatikus viszonya miatt. A nővér egy egyházi iskolában tanul és próbálja kiharcolni, hogy az egyház nők számára is biztosítsa az ördögűzéshez való jogot és tudjon ő is órára járni belógás nélkül. Mindemellett folytatja munkáját, de az általa gondozottak egyike, a fiatal kislány, Natalie állapota egyre súlyosbodik és az Ördög készül élete elragadására.

Az egyszerűnek hangzó történet valójában az is, de talán Ann karaktere miatt nem lesz unalmas, ő tartja fent végig a néző érdeklődését.

A főszereplőt egyik oldalról a családi dráma borítja be és tornyosul fölé, másik oldalról végtelen odaadása és szeretete mellett segéd-barátja, a beszédes nevű Dante atya nyújt neki támaszt és segítő kezet. Az eleinte háttérben húzódó, legyőzhetetlen ellenség képében démonok jelennek meg, amelyek aztán a film vezérmotívumává is válnak Ann nővér gonosszal folytatott párharca során. Habár a főszereplő kellően titokzatos, hogy elég kérdés merüljön fel körülötte, összességében a többi semmitmondó, két dimenziós karakterrel nem nyújtanak újdonságot, sem kihívást a néző számára.

A kortárs horrorfilm tendenciáira gondolva kiváló példa viszont Daniel Stamm filmje és mellette a mozivásznon szereplő Mosolyogj: míg utóbbi egy művészi megközelítésű traumahorrorként kívánja eladni magát, miközben valójában blöfföl, addig utóbbi nem titkoltan egy egyszerű zsánerhorror, amely klisék mellett tartalommal és drámával tölti fel cselekményét. Az ördögűzés oktatásával és módszertanával kapcsolatban komoly szerepet kap a vallási szertartás mellett hasonlóan fontos pszichológiai vizsgálatok sorozata, így az egyházi tradíciók és a tudomány szerepe sem sérül – inkább egymást erősíti, hiszen ez esetben mindkét oldal elengedhetetlen.

A Démoni fény egyszerű formáját és műfaji kereteit kiüresedett, jelentéktelen frázisok és klisék helyett tartalommal töltötték fel alkotói, realizálva, hogy jelen időkben, amikor a művészhorror reneszánszát éli, egy ördögűzős film nem engedheti meg magának a tartalmatlanságot.

A számos fordulat mellett – amelyek néhol indokoltak, néhol pedig teljesen feleslegesek – a vezérmotívum képes értelmet kölcsönözni a képernyőn látottaknak és újdonságot is hordoz magában. A megszállás és kísértés egyaránt kap egy klasszikus ördögűzős történetből ismert keretet, amely szerint a gonosz lakik a szenvedők testében és olykor eltemetve az egyént, a felszínre bukkan és használja testét sajátjaként. Viszont maga a „megszálló démon” fogalma egy komoly jelentéstartományt kapott, amely önreflexív újraértelmezése az alműfajnak is: a bennünk élő  feldolgozatlan traumáink és megoldatlan kríziseink kreálják a démont, amely mint megszálló, külön  entitás a humánum belső démonaiból táplálkozva lepi el az egyént és folytja saját problémáiba. A megoldás a szembenézés önmagunkkal – ha még nem késő és menthető a saját sötétjébe süllyedő lélek.

Habár az alkotói gondolatok és a jumpscare-ek különleges elegye létrejött, sajnos így is a két szék közé esik a Démoni fény, ugyanis midcult horrorként sem a szerzői, sem a közönségfilmek között nem lesz az átlagból kiemelkedő. Viszont esés után mégsem puffan akkorát, mint versenytársai az idei mezőnyben, ugyanis hibái ellenére nemcsak, hogy élvezhető, de az egyik legjobb választás mozis viszonylatban, ha egy kis borzongásra vágyunk.

//Csuka Gergő kritikája//

Így néz ki most az a 15 ijesztő karaktert alakító színész, akik népszerű horrorfilmekben rémisztgettek bennünket