Vortex (2022) – Kritika

Gaspar Noé sajátosan agresszív filmnyelvének köszönhetően kultikus rendezővé vált, így a kortárs filmművészet fesztiváljain kiemelkedő figyelmet kapnak alkotásai, habár azon túl a marketingköltségek minimalizálása miatt mégsem tudnak széles körben elterjedni művei. Ezúttal a rendezőt foglalkoztató, mozgóképen átélhető spirituális élmény létrehozását egy kicsit más oldalról közelíti meg: nem operál az agresszióval, a belső démonok felszínre törésével – ahogyan tette ezt a Visszafordíthatatlanban és az Extázisban – hanem az élet élményét és érvényét kívánja taglalni, de ezt sem úgy, ahogyan tette azt a Lépj az ürességbe című filmjével. A Vortex már több mint egy éve látta meg a kritikusok által vetett napfényt Cannes-ban és azóta sem sikerült gördülékenyen bárki számára elérhetővé tenni a filmet – a magyar mozikínálatban is csak pár vetítés erejéig szerepel. Ráadásul korántsem biztos, hogy ha rá is találnak a szemfüles keresők, tetszeni is fog az a közel 140 perc.

Lui és Elle ingerszegény hétköznapjain keresztül nyerünk betekintést az időskori lét cselekménytelenségébe és a korral járó problémákba. Elle demencia jeleit produkálja napról napra egyre intenzívebben és próbálja megragadni az utolsó, tudatát a valósághoz kapcsoló tényezőket a családja képében, ha éppen férjére ismer a házban mászkáló kopaszodó férfiban. Lui eközben filmekkel foglalkozik és próbál egy új könyvet írni, de munkája egészen végeláthatatlannak tűnik, ráadásul újabb problémák generálódnak felesége állapota okán. Kettejük kondíciója miatt fiuk Stéphane siet segítségükre, majd együtt próbálják orvosolni a helyzetet, így az idősödő pár egy elkerülhetetlen döntés meghozatalára kényszerül a sokakat sújtó demencia végett.

A kamaradrámának mondható Vortex, amelynek cselekménye szinte egy utcán belül játszódik, erősen építkezik a karakterekre: Luival a néző a filmes érdekeltsége és a folyamatos odaadó, tiszteletteljes munkája miatt képes megtalálni a közös hangot, míg Ellere inkább aggódó pillantásokkal vagyunk csak képesek nézni. A házaspárt megszemélyesítő Dario Argento és Francoise Lebrun kellően visszafogott, a helyzethez mérten elégséges eszköztelenséggel képviseli az elragadó hétköznapiságot.

Számos direkt utalás és filmnyelvi eszközök sokasága teszi egyértelművé, hogy Carl Theodor Dreyer spirituális stílusa inspirálta Noét, aki nem fél a fizikai marcangolás helyett lélekszaggató drámáját puritán eszközökkel képernyőre vinni. Noé Dreyer felé tanúsított elismerésére már a Lux Aeterna képsoraiból következtethettünk, ahol az ikonikus rendező 40-es években készült boszorkányüldözéses drámájának – A harag napjának – jelenetét ültette át egy posztmodern metaforába. Kétségtelen, hogy a bressoni filmnyelv is visszaköszön az elliptikus, ismétlődő, rutinszerű jelenetekben és színészi gesztusok visszatartásában is láthatjuk újraéledni a spiritualista minimalizmust.

A kifinomult eszközök révén Noé vette a bátorságot és a félelem tárgyává az emberi elmúlást, haldoklást és magát a halált tette, amely kérdéskör jóval erőteljesebben támaszkodik a művészi gondolatokkal szemező közönségre.

A választásai be is jöttek. A modernista minimalizmus eszközei ellensúlyozzák a posztmodern utalások felszín alatt megbúvó tömkelegét és egy kortárs trendekkel szembemenő, lassú, de tempósan magába szippantó történetnek lehetünk szemtanúi. Ráadásul a félelemmel történő alkotói operálás fokozza a hangulatot: Gaspar Noé a zsigeri rettegést a halál puszta háttérjelenlétével kívánja elérni, amely bármelyik pillanatban bárkire lecsaphat. Igazán félelmetes jelenség a halál árnyékában élő pár mindennapjait szemlélni és látni, ahogyan életük színeinek fakóságát a természetességnek tudatosítják, nem pedig a végig felettük lebegő halál árnyékának.

Lui és Elle történetének fontos vizuális eleme, hogy egy kettéválasztott képernyőn láthatjuk életüket, így a forma önmagában szimbolizálja a konklúziót: a két főszereplő sosem fog osztozni azonos tudatállapoton és nézőponton – már önerőből képtelenek rá. Kölcsönhatásaik megértéséhez Noé a létezés fogalmát egy álommal teszi egyenlővé, viszont a spiritualizáláshoz szükséges tempó és ingerszegénység kevésbé otthonos környezet szimbólumának kifejtéséhez, így az érzelmi telítettség mellett egy kis hiányérzet is velünk marad.

Inspirációként elsősorban Florian Zeller Az apa és Michael Haneke Szerelem című filmje szolgált – meg persze Dreyer komplett munkássága – a rendezőnek, aki mintha tudomást sem vett volna a demenciát horror környezetben adaptáló Relikviáról, majd megalkotta sajátos, eddig talán legkifinomultabb stílusú filmjét. Kétségtelen, hogy a modernista gyökerekkel rendelkező alkotás lassú tempója miatt nem fogja mindenki tetszését elnyerni, aki viszont képes megbékélni a hétköznapok lassúságával, annak egy szívszorító történetet kínál a Vortex, amely minden pillanatában a halál árnyékát vetíti a nézőre. Pont ezért hatásos: nem illúziókból és romantikus túlzásokból táplálkozik, hanem egy univerzális történetből nyeri ki a halál esszenciáját.

//Csuka Gergő kritikája//

A 2010-es évek top 10 legnagyobb hatású horrorja