FILMEZZUNK.HU
Földöntúli műfajkeverés: Nem (Nope, 2022) - Kritika

Földöntúli műfajkeverés: Nem (Nope, 2022) – Kritika

2053

Földöntúli műfajkeverés: Nem (Nope, 2022) – Kritika

Jordan Peele a kortárs horrorfilm reformálásáért felelős trió tagjaként írta magát a mozitörténelembe Robert Eggers és Ari Aster mellett, nemzetközi ismertsége már az első rendezése – a Tűnj el! – óta csak nő. Legújabb szuperprodukciójával – amihez közel 70 millió dolláros keret állt rendelkezésére – nem kisebb babérokra kíván törni, mint – újra – átformálni a horror műfaját: ahogyan az emberek Spielberg Cápája után néztek a vízre, hasonló rettegést kíván kiváltani az égre tekintés után. A lehetetlenre vállalkozott?

Megvan a 2022-es év horrorja? Befutott a Nem előzetese Jordan Peele-től

OJ Haywood (Daniel Kaluuya) és Emerald Haywood (Keke Palmer) egy kaliforniai tanyán felnőtt testvérpár, akik hagyományhűen a lótenyésztéssel és -idomítással foglalkoznak – egyszer csak különös történésekre lesznek figyelmesek: egy felhő mozdulatlan az égen, lovaik pedig kontrollt vesztve futkároznak, olykor eltűnnek. Alapvetően kettejük nézőpontján keresztül éljük át az eleinte bizarr és misztikus eseteket, így egy magának való, csendesebb westernhős OJ és a beszédes, viccelődő, már-már idegesítően pörgős Emerald színészi játéka ringat és ráz rettegésbe. Céljukká válik, hogy megörökítsék a földönkívülinek látszó valami működését, így csatlakozik a csapathoz egy UFO témájú bolt kasszása és egy, a megörökíthetetlent megörökíteni kívánó filmrendező speciális puritán kamerájával a vállán, ráadásul a szomszéd, Jupe Park (Steven Yeun) is felismeri a helyzetben rejlő lehetőségeket. Azt, hogy mit akarnak, Peele szájbarágás nélkül, indirekten kifejezi, hogy pontosan mért akarják, azt már sajnos nem annyira.

Várni kell, mire igazán beindul az élmény, amire kezdetektől fogva vártunk, de Peele-től ezt már megszokhattuk: távolról indít, sokat építkezik, aztán csak amikor menekülnénk, vesszük észre, hogy körbezárt minket és üti ki a tartógerendákat, a nézőre omlasztva impozáns építményét.

A rendező új filmjével eggyel kommerszebb irányba fordult, de még így is a midcult keretei között mozog nagy költségvetés által pumpált alkotói víziójával, amely erősen a műfaji keretek feszítését célozza. Számíthattunk rá, hogy a földönkívüli jelenlét egyben horror- és sci-fi-jelleget fog kölcsönözni, a katasztrófafilm hangulatának és hátra nem nézős zilált rohanásának is voltak előjelei az előzetesben, viszont a megbúvó, mégis észrevehető neowestern jelleg pozitív meglepetésként könyvelhető el.

Az már csak hab a tortán, hogy a négy említett műfaj szinte választóvonalszerűen elkülönülve, sorban egymás után veszi át az uralmat a cselekményen és habár elemeik váratlan pillanatban visszatérnek, akkor is csak azok kiforgatása kedvéért sodródnak képernyőre, alávetve a rendező sztorijának. A zsánerfilmes klisék gyakorta bukkannak fel, hogy Peele egy kicsit szórakozhasson és kiforgathassa őket és mindez a rendezőtől megszokottan történik: amikor félnünk kéne, nevetésre kényszerít, amikor nevetésre és békére vágyunk, akkor jön a rettegés.

A filmnyelvi eszközök terén tehát nem lehet kifogásunk, ráadásul a vizualitás Hoyte van Hoytema-nak – Christopher Nolan kedvenc operatőrének – köszönhetően egészen elképesztő, amely a monumentális eseményekkel párosulva egy pillantásra sem enged kiszabadulni az atmoszférából.

A film további erőssége, hogy a testvérek az ősfilmek egyik elődképsorán szereplő lovasszínésznek, Alistair Haywoodnak a leszármazottai, ezért tradicionális alapon a filmipart is ellátják lovakkal, így a mozgóképes örökség újraélesztése zajlik valójában. A film legnagyobb dilemmája egy erkölcsi kérdés is egyben: az embernek a pillanathoz, mint fogalomhoz kötődő viszonya a fogyasztói társadalom korában inkább élményszerű, mint érvényszerű. Ha az értelmezési képességünket minél több élmény befogadására optimalizáljuk, elveszíthetjük az érvénnyel bíró történések feldolgozását elősegítő készségünket és inkább a következő élményt keressük, minthogy az előző tartalmát emésztenénk. Mindez a filmben a monumentális pillanat megörökítéseként jelenik meg, a csodát szeretnék az utókor számára elérhetővé tenni, míg ők maguk közben átélik azt és próbálják megfejteni. Kijelenthető, hogy Jordan Peele ars poeticajaként is értelmezhető a dilemma, amely egy kissé felületes esettanulmány is akar lenni az ember működéséről, viszont annál tanulságosabb céljainkról – és persze az ő alkotói önkifejezéséről, amelynek különböző síkjain állít különböző ellenpontot.

Megvan a 2022-es év horrorja? Itt a Nem új, magyar szinkronos előzetese Jordan Peele-től

A pozitívumok ellenére sem képes a Nem azt a hatást kiváltani, hogy a termet elhagyva rettegve nézzünk fel az égre, ez szinte lehetetlen is volt. Ha jön egy vihar, kellemetlenül fogjuk magunkat érezni, de a Cápához hasonló kötődés kialakítása semmiképpen sem vezethet egy fikción alapuló koncepción keresztül, amely az érzékelt realitással szemben áll, ráadásul az „eseményeknek” otthont adó ég fizikailag messzebb helyezkedik el, mint a víz, amellyel naponta alárendelt, függőségi kapcsolatot ápolunk. Ehelyett egy kellemes moziélmény vár az érdeklődőkre, amely a rettegésen és a filozófiai okfejtésen túl méltó tisztelgés a spielbergi zsánerfilmezés és a művészi koncepció filmes adaptálása előtt.

//Csuka Gergő kritikája//

Emlékszel A kör ijesztő kislányára? Bombanő lett a horrorfilmek sztárjából

Földöntúli műfajkeverés: Nem (Nope, 2022) - Kritika Jordan Peele a kortárs horrorfilm reformálásáért felelős trió tagjaként írta magát a mozitörténelembe Robert Eggers és Ari Aster mellett, nemzetközi ismertsége már az első rendezése – a Tűnj el! - óta csak nő. Legújabb szuperprodukciójával – amihez közel 70 millió dolláros keret állt rendelkezésére – nem kisebb babérokra kíván törni, mint – újra – átformálni a horror műfaját: ahogyan az emberek Spielberg Cápája után néztek a vízre, hasonló rettegést kíván kiváltani az égre tekintés után. A lehetetlenre vállalkozott? OJ Haywood (Daniel Kaluuya) és Emerald Haywood (Keke Palmer) egy kaliforniai tanyán felnőtt testvérpár, akik hagyományhűen a lótenyésztéssel és -idomítással foglalkoznak – egyszer csak különös történésekre lesznek figyelmesek: egy felhő mozdulatlan az égen, lovaik pedig kontrollt vesztve futkároznak, olykor eltűnnek. Alapvetően kettejük nézőpontján keresztül éljük át az eleinte bizarr és misztikus eseteket, így egy magának való, csendesebb westernhős OJ és a beszédes, viccelődő, már-már idegesítően pörgős Emerald színészi játéka ringat és ráz rettegésbe. Céljukká válik, hogy megörökítsék a földönkívülinek látszó valami működését, így csatlakozik a csapathoz egy UFO témájú bolt kasszása és egy, a megörökíthetetlent megörökíteni kívánó filmrendező speciális puritán kamerájával a vállán, ráadásul a szomszéd, Jupe Park (Steven Yeun) is felismeri a helyzetben rejlő lehetőségeket. Azt, hogy mit akarnak, Peele szájbarágás nélkül, indirekten kifejezi, hogy pontosan mért akarják, azt már sajnos nem annyira. Várni kell, mire igazán beindul az élmény, amire kezdetektől fogva vártunk, de Peele-től ezt már megszokhattuk: távolról indít, sokat építkezik, aztán csak amikor menekülnénk, vesszük észre, hogy körbezárt minket és üti ki a tartógerendákat, a nézőre omlasztva impozáns építményét. A rendező új filmjével eggyel kommerszebb irányba fordult, de még így is a midcult keretei között mozog nagy költségvetés által pumpált alkotói víziójával, amely erősen a műfaji keretek feszítését célozza. Számíthattunk rá, hogy a földönkívüli jelenlét egyben horror- és sci-fi-jelleget fog kölcsönözni, a katasztrófafilm hangulatának és hátra nem nézős zilált rohanásának is voltak előjelei az előzetesben, viszont a megbúvó, mégis észrevehető neowestern jelleg pozitív meglepetésként könyvelhető el. Az már csak hab a tortán, hogy a négy említett műfaj szinte választóvonalszerűen elkülönülve, sorban egymás után veszi át az uralmat a cselekményen és habár elemeik váratlan pillanatban visszatérnek, akkor is csak azok kiforgatása kedvéért sodródnak képernyőre, alávetve a rendező sztorijának. A zsánerfilmes klisék gyakorta bukkannak fel, hogy Peele egy kicsit szórakozhasson és kiforgathassa őket és mindez a rendezőtől megszokottan történik: amikor félnünk kéne, nevetésre kényszerít, amikor nevetésre és békére vágyunk, akkor jön a rettegés. A filmnyelvi eszközök terén tehát nem lehet kifogásunk, ráadásul a vizualitás Hoyte van Hoytema-nak – Christopher Nolan kedvenc operatőrének – köszönhetően egészen elképesztő, amely a monumentális eseményekkel párosulva egy pillantásra sem enged kiszabadulni az atmoszférából. A film további erőssége, hogy a testvérek az ősfilmek egyik elődképsorán szereplő lovasszínésznek, Alistair Haywoodnak a leszármazottai, ezért tradicionális alapon a filmipart is ellátják lovakkal, így a mozgóképes örökség újraélesztése zajlik valójában. A film legnagyobb dilemmája egy erkölcsi kérdés is egyben: az embernek a pillanathoz, mint fogalomhoz kötődő viszonya a fogyasztói társadalom korában inkább élményszerű, mint érvényszerű. Ha az értelmezési képességünket minél több élmény befogadására…

Értékelés

Színészi alakítás - 75%
Karakterek - 70%
Látványvilág - 80%
Cselekmény - 70%
Szimbólumrendszer - 75%
IMDB - 77%
RottenTomatoes - 82%
Mafab.hu - 66%

74%

User Rating: Be the first one !
74

Article Tags: · · · · · · ·