A játszma (2022) – Kritika

Köbli Norbert közel 10 évvel A vizsga című filmet követően megírta a kémfilm folytatását, amely elkészítésének komoly feltétele volt Kulka János főszerepe, aki megtisztelve vállalta el a feladatot az előzményben szereplő színészekkel egyetemben. A mások életére hajazó első részt követően kicsit más irányból kapunk ízelítőt a társadalom gerincére nehezedő, generációkat szellemileg és fizikálisan megnyomorító rendszer működéséről, viszont felmerül a kérdés: egy ugyanolyan csavaros, hangulatos történet kerül a mozivászonra, mint elődje volt?

Aki még nem ismeri a 2013-as, Bergendy Péter által rendezett alkotást, annak megnézése A játszma cselekményének követéséhez rendkívül ajánlott, a karakterdrámák nagy része így válik csak igazán értelmezhetővé. Gáti Éva (Hámori Gabriella) és Jung András (Nagy Zsolt) a rendszer szerves részeként, fenntartójaként élik házas életüket, amikor beérkezik hozzájuk egy, Markó Pál (Kulka János) tevékenységét méltató anyag, akit emiatt akár visszahívhatnak a hálózat élére. A házaspár Kulcsár Emil (Scherer Péter) segítségével beszervezi az éppen Markóhoz költöző egyetemista falusi lányt, Abigélt (Staub Viktória) és jelentéseivel próbálnak közelebb kerülni az igazsághoz. A fiatal Abigél azonban megbolygatja a játszma szereplőinek magánéletét és megfigyelésével inkább konfliktusokat szül, mint kezel.

Ezen konfliktusok képzik a történet szerves részét, és ami igazán izgalmassá teszi Fazakas Péter filmjét, hogy emiatt folyamatosan feszengünk: a besúgóhálózaton belüli szüntelen harc és instabilitás mellett újra visszatér egy óvatosabb Jung-Markó ellentét, ezen felül pedig egy noir alaphelyzet is kirajzolódik.

A hangulatot kiválóan adja meg a rendezés, a kor tükreként funkcionáló helyszínválasztás miatt pedig láthatjuk és érezhetjük a 60-as évek környéki Budapestet, amelynek utcáira a „fekete autó” paranoid képzete nyomja rá bélyegét. Erre rakódik a Jung András-Gáti Éva-Abigél háromszög, amely ha újat nem is képes nyújtani, de a kötelezőt biztosítja: az erkölcsi sík színtere itt egy újabb dimenziót szállít a képernyőre, amely A vizsga alatt kevésbé került előtérbe. A játszmák a noir kedvelőknek ismerősek lehetnek, de kémfilmmel párosítva a műfajok egymást egészítik ki, viszont az elsődleges cél az izgalom fokozása marad, így ebből a párharcból a kémtörténet jön ki győztesen és kap több képernyőidőt.

A felfokozott helyzet megteremtéséhez elengedhetetlen a hangulatépítés, de ez önmagában édes kevés lenne, hogy élvezzük is a filmet. Ilyen színészi gárda mellett nem érdemes a karaktereket háttérbe szorítani és emiatt nem is lehet hiányérzetünk: Kulka János és Nagy Zsolt a lehető legszolidabban igyekeznek nem az arcunkba tolni színészi tehetségüket és a kellő visszafogottság egészen a robbanás előtti pillanatig meg is hozza gyümölcsét – utána mintha már csak jutalomjáték lenne. Ezen feszített helyzetet könnyedséggel erősíti Hámori Gabriella erős női karaktere és árnyalja a törékenynek látszó Staub Viktória kiváló debütáló szereplése.

Személyes traumatizáltságomat a magyar filmek terén a mesterkélt színészi játék műanyaghangulattal való ötvözése súlyosbította el, ehhez képest Nagy Zsoltékat nézni maga volt a felszabadulás.

Ha ki kellene emelni valamit a filmből, akkor az mindenképpen a forgatókönyv lenne, hiszen miközben egy noir-kémfilm kapcsolatot látunk kibontakozni a zsánerek terén, amellett egy izgalmas, csavaros és legfőképpen emberi történetet kapunk, amely színészeinek tálcán kínálja fel brillírozási lehetőségek garmadáját. Valójában ezen aspektus miatt jelenthető ki, hogy A játszma egy minőségibb alkotás, mint elődje, ugyanis képes nagyobb mélységet adni történetének a karakterdrámákkal, amelyek az általános érvényűség pódiumára emelik a tanulságot.

Mivel a szocialista korszak nem az elsődleges hangulatforrás – mert a díszletet leszámítva ezért inkább a karakterrelációk felelősek – így kissé hiányérzet is maradhat a film megnézése után, azonban ettől a kihagyott lehetőségtől függetlenül Fazakas Péter filmje képes meghálálni a bizalmat. Kevés magyar filmet találunk mostanában, amely megérdemelné a nyilvánosság elismerését, ellenben a Zanox mellett A játszma is méltó lenne rá.

//Kritika: Csuka Gergő//

Badman – A nagyon sötét lovag (2022) – Kritika