Kritika: A holnap háborúja (The Tomorrow War, 2021)

Ami a legnagyobb hibája A holnap háborúja című filmnek, hogy végtelenül gyáva film. Nem próbálkozik újdonsággal, nem merész, hisz kényelmesen összeollózva a sok ismert és már bizonyítottan sikeres sci-fikből gazdagon és jóízüen táplálkozik.

A The Tomorrow War Chris Mckay rendező első élőszereplős filmje – ki korábban a Lego Batman Movie-t hozta tető alá. A film Zach Dean forgatókönyvéből született és Chris Pratt-el – mint egyetlen húzónévvel- egyetemben igyekszik az idei év nyári blockbustereként megfelelni…megsúgom sikertelenül. A filmnek Chris Pratt összes befolyására szüksége volt, amit a Jurassic Word-ből és Galaxis Örzőiből szerzett. Előnyt meríthetett volna a film abból,  ha a mozikban való bemutatásra is szert tesz, az erősen látványra specializálódott Holnap Háborúja. Bár valószínűleg csak a bevétel szempontjából lett volna sikere a filmnek.

Mint ahogy említettem McKay legnagyobb hibája, hogy túlságosan sok ismerős elemeket fűz egybe: belerakott egy kis időutazást, néhány megoldatlan apa-fia kérdést is felvet, az ilyenkor szokásos de rosszul elhelyezett komikus pillanatot is megkapjuk úgy, hogy a Földünket megszállják a betolakodó idegenek tömege.

Zach Dean tolla – mellyel a forgatókönyvet írta- nagyon sekély ötleteket kínál nekünk nézőknek. Szegény Pratt is olyan drámai szálat kapott szerepként, ami egyszerűen nem működik, vagy szimplán nincs jelen a vásznon.

A 2051-ből érkező katonák visszatérnek napjainkba, – látányosan egy focimeccs kellős közepén – figyelmeztetni akarják az emberiséget arra, hogy egy idegen invázió fogja megostromolni bolygónkat. A kiválasztott civileknek három évtizeddel előre kell ugrani az időben, hogy segítsenek a már tapasztalt zsoldosoknak a harcban. Köztük Dan Forester (Pratt), egy egyetemi tanár és minő véletlenül még háborús veterán is egyben. A végig visszafogott játékkal bíró Chris Pratt vonakodik otthagyni családját, azonban hamar belelendül az úgynevezett “fehér tüskék” néven futó albínó lények elleni harcba. A katasztrófa elkerülése érdekében ezen kiválasztottakat összekötik egy csoportba, barátot szerez hősünk Charlie a tudós társában. Egy nagy csata során Miami-ban találja magát Dan, és hála veterán harci múltjának, bemutatja milyen profizmussal húzogatja fegyverének kis kakasát.

Ügyesen adja tudtunkra a direktor, hogy meglepetések hiányával küszködött, és a már ismert inváziós filmeket lemásolva szimplán képes volt leforgatni büszkeségét.

Kicsit lenyúlt az Alien szériából, a Tom Cruise-féle Holnap Határából is bátran csencsel, újraélhetjük a Csillagközi Inváziót, visszaköszön egy kis Terminator, de ha felmerül bennünk a Hang Nélkül érzetének keveredése a Vissza a Jövőbe trilógiával, akkor az azt jelzi, hogy igen…onnan is sikerült lopni jópár részletet McKay-nek. Azért pozitívuma az alkotásnak, hogy legalább a gonosz és betolakodó “ügyfeleket” sikerült részletesen kidolgozni, és valóban jópofa páncélozott, kúszó csápos vadállatokat kreáltak, melyek hegyes lövedéket lőnek ki a hatalmas tátongó pofájukból. A Holnap Háborúja érzékelhető és gyakran előforduló másik hibája, hogy – feleslegesen- fél órával hosszabb a kelleténél.  Szóval rövidre kellett volna zárni a storyt, mint kezdő villanyász az egykörös áramkört.

Ahogy lenni szokott logikai bukfencekkel is találkozunk, és agyunkat sem szívja le kimerülésig. A történetet gyorsan meg fogjuk érteni, nem kell sokat gondolkodnunk film közben, nem úg, mint tavaly a Christopher Nolan-féle Tenet esetében. Kényelmese ülve rájöhetünk arra, hogy pontosan tudjuk mit fogunk kapni az elkövetkező jelenetekkor.

McKay nem foglalkozott a karakterek közti dinamikával, az összhanggal, a kapcsolatokat csak felületesen karcolgatvava mutatja meg a direktor.

Szerda este a hírműsorok után, ha esetleg nem tudnánk elaludni, pattintsunk ki egy popcornt a mikróban, és indítsuk el ezt a filmet, hisz erre az időszakra tökéletes lesz Pratt új filmje. A kötelező poénokat is belegyúrták, mintha anélkül nem lehetne meglennünk. Persze szükség is van a könnyedségre, – pláne a jó és ütős egyszavasokra – hisz a töménytelen zúzásra egy idő után már nem vevő az agyunk.

Összességében egyfajta bűnös örömmel nézhetjük a A holnap háborúja című filmet, és konstatálhatjuk magunkban, hogy Chris Pratt ezzel továbbra is megerősítette mindenkori karizmatikus státuszát Holywoodban – és átlagos előadásával felemeli és megmenti az erős gyengéből egy közepes fölé a Holnap Háborúját.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A 8 legjobb Chris Pratt film, amit kár lenne kihagyni