Kritika: Terrence Malick – A Hidden Life (2019)

Vannak olyan filmek, és életművek, melyekre egész egyszerűen meg kell érni. Hogy ez az érettség kinél mikor jön el, az egyéni, nem függ az évei számától. Mindenesetre, amikor én kamaszkorom legvégén először találkoztam Terrence Malick munkásságával, egészen pontosan Az őrület határán című alkotásával, csalódottsággal és némi értetlenséggel bámultam a végefőcímet, és jó időre félre is tettem a rendező műveit. Aztán egyszer csak izgatni kezdett munkásságának kísérleti jellege, az, ahogyan megpróbál leszámolni a történetmeséléssel, és karaktereinek belső utazására fókuszál, miközben olyan közel megy kamerájával a lelkükhöz (és a mi lelkünkhöz), amennyire csak fizikailag, vagy inkább metafizikailag lehetséges. 

Sokak szerint Az élet fája ennek a kísérletnek az egyik legmélyebb alkotása, a 2019-ben elkészült A Hidden Life azonban véleményem szerint felteszi Malick i-jére a pontot. Bár látszólag visszakanyarodik a történetmeséléshez, az mégis csupán egy kényszerű eszköz valami sokkal fontosabb elbeszéléséhez.

A második világháború idején egy eldugott kis osztrák hegyi faluban él Franz Jägerstätter feleségével és 3 lányukkal. A férfiben a hadgyakorlatról hazatérve komoly kétségek merülnek fel a hitleri ideológiával kapcsolatban, és felteszi magának a kérdést: harcolhat-e a németek oldalán minden meggyőződése ellenére. A behívó parancs érkeztének közeledtével egyre erősebb benne az elhatározás, nem fogja felvenni a fegyvert, mely egyenlő a halálos ítélettel. A valós Franz Jägerstättert azóta boldoggá avatta az egyház, és a háború egy olyan hőse lett, akit nem hadi tetteiért, hanem elveiért, s az azok mellett való végső kiállásért tisztel az utókor.

Malick filmjének középpontjában azonban csak látszólag áll Jägerstätter és családja élettörténete. Az, hogy Franz hogyan jutott el életének e szakaszáig, majd hogyan zajlott le a tárgyalása, milyen lehetőségei lettek volna az ítélet elkerülésére, és hogy az egyház végül miért avatta boldoggá egy teljesen más film témája lehetne.

A közel három órás játékidő ugyanis nem erre fókuszál, sokkal inkább egy gyönyörű képekben elmondott filozófiai értekezés az elhatározás megszületésének folyamatáról, az ember és egyház viszonyáról, és az egyén döntésének szuverenitásáról.

A szabad akarat kérdése régi kérdése a filozófiának, és mint olyan szorosan összefügg magával a vallással is. Dönthetünk-e magunk, vagy minden döntésünk egy felettes erő által irányított? Mi ez az erő valójában? Honnan merítkezik és milyen kapcsolata van az egyházzal? A közel három órás játékidő, a szereplők tetteinek, életeseményeinek részletesebb bemutatása helyett ezekre a kérdésekre keresi a választ. Mégsem vallási, jóval inkább emberi film az A Hidden Life.

E film magán viseli Malick kézjegyeit. A szokatlan, sokszor (hollywoodi értelemben) fókuszvesztett beállítások a környezetre irányítják a figyelmet. A szuggesztív, magával ragadó zene belső utazásra hívja a nézőt. Nem lehet nem elmerülni ezekben a képekben; metaforái, kitartott plánjai, lassú, leíró kameramozgása lírai magasságokba emeli a filmet. Mindezt gyönyörűen kiegészíti August Diehl maníroktól mentes, végsőkig természetes játéka.

Malickot ebben az esetben sem érdekli az események sorrendje, ha látszólag élettörténetet mesél is, melyhez szükséges valamiféle ok-okozatiság és kronológia, az A hidden life-ban csak érintőleges.

Az események nem e logika mentén követik egymást, még ha nagyjából meg is tartja az időrendiséget. A jelenetek sorrendje sokkal inkább érvelő jellegű, egy-egy eseményt egy másik támaszt alá. Követni azonban épp a jelenetek belső líraisága miatt könnyű, szinte együtt gondolkodunk a főszereplővel, hiszen megkapjuk rá a teret és az időt.

Bár a film nem jutott el a magyar mozikba, mindenképpen érdemes felkutatni (az Amazonon pl. elérhető), mert egy nagyon különleges alkotás, mely jó ideig nem hagyja nyugodni az embert. Ha én üzenhetnék a tizenpár éves önmagamnak, aki anno némi fintorgással állt fel az első Malick élménye után, akkor azt mondanám némi időbukfenccel, hogy ezzel a filmmel kezdjen, mert úgy gondolom ez egy jó bevezető ehhez a filozofikus, történettagadó világhoz, mely azonban (ahogy egyébként az azóta újranézett Az őrület határán is) nagyon sokat elmond az emberi lélek mélységeiről.

//Kéri-Keller Szilvia//

10 filozofikus film, amit mindenképpen látnod kell