Kritika: A képeslap gyilkosságok (2020)

“Évszázadokon át a művészek egy pillanat műve alatt öltek meg dolgokat, mi csak újraformáljuk, újragondoljuk ugyanezt.” A mostani szűkös és ínséges filmes idényben ritkán jut az ember egy figyelemre méltóbb darabhoz, így meglepetésként ért Danis Tanovic új filmje. Kicsiny reklámmal indították útjára a Képeslap Gyilkosságokat, de úgy gondolom, a látottak alapján, ha nem is képes önmagát eladni a film, bőven kimeríti a műfaj szerelmeseinek igényeit. (Kritikánk spoiler elemeket tartalmazhat!)

Keserű képekkel nyit a történet, olyan szokatlan montázzsal, mely a Hetedikből lehet ismerős, bár Tanovic (…a rendező) munkája csak időnként nyúl Fincher-mester zseniális művéhez, sok eredetiséget ezen kívül nem tudunk észrevenni. Jacob Kanon New York-i nyomozó megtörtségével kezd a film, jól átérezhető a gyász és a harag együttese Jeffrey Dean Morgan játékában. Megtudja, hogy egyetlen lányát és annak ifjú férjét brutálisan meggyilkolták Londonban. Ráadásul nem szimpla gyilkosságról van szó, hanem vérlecsapolással, végtagok csonkolásával hagyják magukra a holttesteket, groteszk “művészi” pózban elrendezve. A gyilkosság kísértetiesen hasonlít egy madridi esethez, így már sorozatgyilkosságról beszélünk. A további közös pont, hogy minden gyilkosság előtt egy képeslap érkezik az adott város egy újságírójához, melyen ismert művészek által írt rejtélyes szövegek találhatóak, és ezen bűncselekmények így kötődnek egymáshoz. Kanon megígéri feleségének, Valerie-nek, hogy megtalálja, ki vagy kik lehetnek a különös gyilkosságok hátterében.

A szétplasztikázott Famke Janssen – a feleség – csak kiegészítésképpen van jelen, nagy arcjátékot, vagy hiteles kisugárzást nem láthatunk frissen műtött orcáján.

Jacob – a helyi rendőrség intelme ellenére – a nyomok kicsomagolása és nyomozása közepette újabb hasonló gyilkosságokkal találja szemben magát, melyeket Európa többi nagyvárosában követtek el, és így tovább bonyolódik az ügy. Most már London és Madrid után München és Stockholm a következő helyszín. A gyilkos vagy gyilkosok kilétét továbbra is homály fedi, csak lassan derül fény a titokra, illetve az indítékokra, miközben megismerjük a különböző országok rendőrfőnökeinek munkastílusát, illetve a legfontosabb svéd újságírónőt, aki akaratlanul is belecsöppen a szövevényes nyomozásba.

Az elménket időnként rendesen megtépázza Tanovic a maga realisztikusságával, és jól elhelyezett meglepetéseivel képes, ha nem is új értelmet adni a zsánernek, de mindenképp elmondható róla, hogy apró villanásokkal jelzi a minőségi elemeket. Nem csoda, hogy érdekes meglátású direktorral van dolgunk, hisz 2001-es munkáját, a háborús filmdrámát, a Senkiföldjét Oscar és Golden Globe-díjjal jutalmazták a döntéshozók. A drámai vonalra is próbál hangsúlyt fektetni a bosnyák rendező. A sorozatos helyszínelések közepette ismerjük meg főszereplőnk lelkiállapotát, mivel kell megbírkóznia egy apának lánya elvesztésekor. Vajon megbékél-e akkor az elme, ha fény derül az igazságra, és a tettesek elnyerik méltó “jutalmukat”?

A kilétükre egy órányi játékidő elteltével derül fény, megdöbbentően jól félrevezetve addig a nézőt.

Az ártatlannak tűnő, de egyúttal démonian bestiális és brutális tulajdonságokkal rendelkező ifjú pár szőkesége jól villantja meg az indítékait és okait is, attól függetlenül, hogy mélységesen elítéljük tetteit, gondolkodásmódját. A tényleges erőszakot nem mutatja a direktor, azok a képernyőn kívül történnek, mi csupán a már megtörtént gyilkosságokat és a brutális testek képeit kapjuk időnként, nagy dózisban részletezve. Az apa-gyermek kapcsolat rosszízű maximalizmusából születhetett meg a film forgatókönyvének gerince, mely egy New York-i bestseller alapján készült.

A dráma, a félelem és az izgalom hangsúlyozása Jacob nyomozó kutakodásában merül ki, és számomra a művet a többi hasonszőrű alkotások közül a sallangmentes letisztultsága emeli ki a szürkeségből a Képeslap Gyilkosságokat. Jó volt megtapasztalni, hogy készülnek még CGI mentes karakter-cselekmény központú alkotások, és ez így van rendjén. A mély fájdalom remekül tükröződik a zsaru játékában, a jó színészvezetés azt eredményezi, hogy a gyűlölet egyre erősebben jelenik meg bennünk is a gyilkosok iránt.

Az igazi és esendő valós karakterek, a kegyetlen tetthelyek furcsasága, és az amcsi “manírnélküliség” miatt éreztem oly közelinek e filmet.

Az érzelmileg impotens korcs emberek életvitele és hozzáállása a környezetükhöz azt eredményezi, hogy ezen kattant mocskok milyen jól érzik magukat a bőrükben. A cselekményszálakban megtalálhatóak azok az illeszkedési hézagok, melyek néhol logikátlanságokat eredményeznek, és így sajnos felfedezni vélünk a nyomozás bizonyos fázisában “bukfenceket”, azonban ha ezeken nem rágódunk, akkor jól teljesít az európát körbeölelő történet. Ki kell emelni a minimalista játékkal dolgozó Naomi Battrick játékát is, a hátránya csupán annyi, hogy a direktor ritkán mutatja és így későn kapcsol nagyobb fordulatszámra a cselekmény. Sajnáltam, hogy nem kaptunk a vége előtt egy izgalmakban jobban bővelkedő lezárást, ehelyett egy szimpla befejezéssel kell beérjük, apró csavarral kiegészítve.

Az elfogadhatóság érzésével megbékülve kelünk fel székünkből, és csak így képes teljesíteni az elvárt igényeket Jeffrey Dean Morgan új filmje. Maradandó és sokszor emlegetett jelenetekkel nem rendelkezik, bár a Fassbender-féle Hóemberre így is képes köröket verni. Számomra azért az egyszer elmegy kategórián belüli aranyéremmel büszkélkedhet ez a brutális európai körutazás.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A valaha volt 20 legjobb thriller film az IMDB szerint