Eddie, a sas (Eddie the Eagle, 2016) – Kritika

Általában a sportfilmek arról szólnak, hogy a főszereplő a mélyből a csúcsra jut, vagy pedig a magasból zuhanva a gödörből újra fel kell kapaszkodnia a dicsőségig. Az Eddie, a sas szintén egy igaz történeten alapszik, de egyik sablont sem követi teljes mértékben. Eddie Edwards (Taron Egerton) az 1988-as Olimpián lopta be magát a szurkolók és az egész a világ szívébe a síugrás műfajában. Eddie nem a kiváló eredményeivel, hanem sokkal inkább az őszinte lelkesedésével és egyedi stílusával vívta ki a figyelmet. Teljesítménye a Norvégokhoz képest nevetséges volt, de ahhoz képest, hogy egy éve űzte a síugrást világszenzációnak számított.

A filmnek egy nagyon egyedi és szerethető stílusa van, amely magával ragadja az embert.

Sokakat foglalkoztat az a kérdés, hogy egy sportoló mitől lesz sikeres, mi az az út amely a dicsőséghez vezet. Természetesen tehetség nélkül nem lehet feljutni a csúcsra, de ez önmagában a mai sportvilágban édes kevés. A tehetségnek párosulnia kell kitartással, nagy munkabírással és lelkierővel. A sportban számos példa van arra, hogy a kemény, alázatos munka és a jó mentalitás képes túlszárnyalni a legnagyobb tehetségeket is. A sikerhez fontos a talentum, az adott verseny számokhoz, csapatjátékokhoz való ügyesség, képesség, de ami ezeknél is fontosabb ma már az nem más, mint az állhatatos mentalitás és kitartás.

Eddie Edwards pedig pontosan ennek a képletnek a megtestesítője. Gyerekkorától kezdve arról álmodozott, hogy olimpikon lesz és dicsőséget szerez hazája Anglia számára de Eddie-be semmilyen ügyesség nem szorult. Egy idő után a nyári olimpiai álmát felcserélte a télire és a síelésbe vágott bele, ahol kezdett sikereket is elérni. De a különc természete és ügyetlen stílusa miatt az Angol olimpiai szövetség egyszerűen meggátolta abban, hogy indulhasson az olimpián. Ekkor döntött úgy a végtelenül elszánt Edwards a szülei támogatása nélkül, hogy Síugró lesz. Ezt a sportágat általában 4-5 évesen kezdik az emberek nem pedig huszonévesen, ráadásul a világ egyik legéletveszélyesebb sportága is. Eddie mindezek ellenére egy sítábor központban nap mint nap összetöri a csontját és nem hajlandó letenni az álmáról.

Taron Egerton a Kingsman – A titkos szolgálat után ismételten bizonyítja, hogy mennyire is tehetséges, kiváló színész palánta.

Ekkor érkezik a képbe Bronson Peary (Hugh Jackman) aki a pálya, alkoholista karbantartója. Peary-ről kiderül, hogy hatalmas tehetség volt a maga idejében, de akkor is a rossz természete miatt, az alkohol és a buli hegyeknek köszönhetően ketté törte a pályafutását. Eddie-nek nagy nehezen, de sikerül maga mellé állítani őt edzőnek így a sporttörténelem legfurcsább párosát alkotják meg. Az Angol szövetség mindent megtesz, hogy a Brit síugró ne juthasson ki az ötkarikás játékokra de Eddienek sikerül minden lécet megugrania. Az olimpián pedig Brit rekordot dönt (60,5 méter), ami így is nevetséges az élmezőnyhöz képest. A kérdés pedig az, hogy a hirtelen nagy hírnévnek örvendő Eddie Edwards egy nevetséges bohócként vagy pedig egy vakmerő lehetetlent nem ismerő versenyzőként fog a történelembe vonulni.

A síugrás egy nagyon látványos sport, amelynek szépsége és veszélyessége gyakran nem jön át a televízión keresztül. Az Eddie, a sas rendezői ezt a lehetőséget két kézzel megragadták és amennyire csak lehet közel hozzák számunkra a sportágat. Az operatőri munka fantasztikus, lélegzet elállító képeket kapunk és a mélységek, magasságok láttán egészen ledöbbenünk. A lehető legtöbb szemszögből élhetjük át mi is azt az adrenalinnal teli utat, amit a síugró megtesz egészen a lifttel való felemelkedésig és hatalmas sebességgel történő landolásig. A filmnek egy nagyon egyedi és szerethető stílusa van, amely magával ragadja az embert. A gyönyörű látvány és a helyenként felfokozódó izgalom mellett, olykor-olykor az alkotás meg is nevetett.

Taron Egerton és Hugh Jackman párosa remekül ül a moziban, a két színész karaktere között hatalmas a kontraszt és ezt használják fel több üzenet átadására is.

Taron Egerton és Hugh Jackman párosa remekül ül a moziban, a két színész karaktere között hatalmas a kontraszt és ezt használják fel több üzenet átadására is. Eddie egy két ballábas ügyetlen lúzer, aki bátorságának és állhatatosságának köszönhetően képes volt az egész világ figyelmét kivívni és bebizonyítani, hogy ő igenis ér valamit. Peary pedig pontosan ennek az ellentéte,  hatalmas tehetség volt remek kiállással, de ehhez nem kapcsolódott a kőkemény munka, sőt önpusztító életet élt így egy névtelen alkoholista pályamunkás maradt. Taron Egerton a Kingsman – A titkos szolgálat után ismételten bizonyítja, hogy mennyire is tehetséges, kiváló színész palánta. Most az előbb említett filmjéhez képest egy teljesen ellentétes szerepet kell hozni, és ezt tökéletesen teszi meg. Szó szerint Eddie, a sassá változik és emiatt is tud ennyire sikeres is lenni ez a produkció. Természetesen ehhez kellett Hugh Jackman is, aki már nem ma kezdte a filmes pályafutását, de ismételten bizonyítja számunkra, hogy korunk egyik legjobb színművésze. Hugh Jackman-nek nagyon jól áll az alkoholista megtört, vagány ex-síugró szerepe. Teljes mértékben sziporkázik az alkotásban mintha saját magát adná a nézőknek a vásznon.

Az Eddie, a sas egy egyedi stílusú, de nagyon szórakoztató és felemelően tanulságos sportfilm lett, melyben fantasztikus operatőri munka és a remek rendezés támogatja meg Taron Egerton és Hugh Jackman nagyszerű színészi alakítását. Mindenképpen az év egyik legkellemesebb csalódása volt számomra az Eddie, a sas.

(Eddie, a sas címlapkép forrása)

//taki//