Örömóda kritika Az elsősorban tévésorozatokon (pl. Modern család), és tévéfilmeken edződött Jason Winer második nagyjátékfilmje egy érdekes ötleten alapul, melyet aztán sajnos nem tud igazán kihasználni. Charlie (Martin Freeman) egy olyan neurológiai betegségben szenved (kataplexiás narkolepszia), melynek következtében, ha erős érzelem éri, főleg boldogság, akkor azonnal ájultan esik össze. Sok kérdés merül fel a nézőben egy ilyen betegség kapcsán, többek között, hogy mennyire nehezíti meg egy ember mindennapjait, esetleg mennyire idegeníti el a társadalomtól, és hogyan lehet egyáltalán elfogadni ennek megmásíthatatlanságát. Ezekre azonban mindössze nagyon felszínes, érintőleges válaszokat kapunk, a film inkább csak utalgat a felmerülő problémákra, de valójában nem képes átéreztetni a nézővel. Hiába az unalmas könyvtárszoba, mint munkahely, a rajzszög a cipőben, amely a megfelelő pillanatban hoz fájdalmat az örömbe, nem látjuk, nem érezzük Charlie valódi tragédiáját. Ez a megalapozatlanság azért is bosszantó, mert a fő szál, egy romantikus kapcsolat lehetősége, melyhez épp a betegség adja a konfliktust, ám, ha csak tudjuk, de nem érezzük főhősünk sorsát, akkor igen nehéz döntéseivel azonosulni, elfogadni azt, hogy esélyt sem akar adni. Mindezt azért is vagyunk kénytelenek felróni a filmnek, mert az alapkoncepció egy izgalmas karakterdrámát sejtet némi keserédes humorral, ezzel szemben egy nagyon is tipikus romantikus vígjátékot kapunk, melyhez Charlie neurológia problémája pontosan olyan súlyú konfliktusként járul hozzá, mint az egyszerű füllentések lelepleződése a műfaj egyéb darabjaiban. Fentiekből kiderül, hogy az Örömóda nem képes mély érzelmeket kiváltani, így már csak az marad, hogy működik-e egy jó vígjátékként, amit vállalni látszik, bár a dramaturgia alapján nehéz megsaccolni, hogy valójában milyen műfajt is célzott meg Winer. Sajnos azonban ezt sem sikerül igazán teljesítenie. Látszik, a betegségből (bár adná magát), nem akar viccet csinálni, így inkább Charlie meglehetősen komoly, de igen ambivalens karakterét igyekszik viccesnek szánt mellékszereplőkkel körülvenni, akik egyrészt kidolgozatlanságuk okán, másrészt helyenként inkább kínos, mint humoros viselkedésük okán, nem képesek valódi nevettetésre. A színészi játékkal nincs nagy gondja az Örömóda című filmnek, Morena Baccarin például kifejezetten üde Rebecca szerepében, Martin Freeman hozza a kötelező mélabússágot, Melissa Rauch szintén a megszokotthoz nyúl, veszi az Agymenőkből ismert Bernadette karakterét, majd tizenkilencre lapot húz. Egyedül Jake Lacy lóg ki a sorból, aki a legtöbb jelenetben csak téblábol a macho szerepben, őszinte pillanatai csak Charlie-val való beszélgetéseiben akadnak. Összességében egy nagyon jó ötlet lett elpazarolva azzal, hogy Winer nem tudta eldönteni, mit is akar kihozni a filmből, így végül drámának sekélyes, vígjátéknak meg vérszegény lett az Örömóda, pedig ez a téma határozottan többet érdemelt volna. Ha valaki arra kíváncsi, hogyan lehet egy szociálisan elszigetelő betegséggel együtt élve megtalálni a boldogságot, akkor érdemes megnézni a 2009-ben Max Mayer által rendezett Adam című filmet, mely bár szintén nem hibátlan alkotás, de nagyon jól adja vissza az Asperger-szindróma nehézségeit. //Kéri-Keller Szilvia// https://www.filmezzunk.hu/2020/04/14/10-magaval-ragado-film-az-emberi-kitartasrol/