Az első áruló kritika

Marco Bellocchio rendező eddigi legerősebb és legjobb munkájában szép aprólékosan mutatja be az olasz maffia, a Cosa Nostra megsemmisülését egy áruló szemével, azonban még így sem képes sem tematikájában, sem karaktereiben olyan erős és érdekes képet festeni a vászonra, amelyet már ne láttunk volna eddig e téma nagymestereitől… Kritika: Bruce

A forgatókönyv megírásában rengeteg rendőrségi és bírósági jegyzőkönyv állt a direktor és társai rendelkezésére, azonban ez a temérdek információhalmaz sem volt elég ahhoz, hogy olyan érdekfeszítő történet szülessen, ami sokáig beéghetett volna emlékezetünkbe. Az első áruló egy igazi gengsztermese, ha lehet így mondani, egy jól sikerült lövés, melynek távolsága az 1970-es évek elejétől egészen az 1990-as évek végéig tart. Története nem más, mint az a szenzációs olaszországi maffiaellenes per, melyben több száz szicíliai rosszfiút ítéltek el pár magas szintű informátor tanúvallomása alapján, akik közül a legfontosabb Tomasso Buscetta (Pierfrancesco Favino) volt, aki azontúl hogy a történet gerincét képezi, olyan kiemelkedő teljesítményt nyújt, ami Bellocchio művének megmentőjévé és ezáltal csillagává is vált.

Nélküle és karizmatikus teljesítménye nélkül nemcsak szegényebb és szürkébb alkotást kapnánk, de leredukálódna egy tévéfilm szintjére a hatalmas munkája.

Buscetta lépése, mely szerint mindent maga mögé hagyva elárulja a Cosa Nostrát mindenkit meglepett, és tette nem is maradt következmények nélkül, hisz ezt a lépését annak ellenére lépte meg, hogy tudta azt, ezt bűntársai nem hagyják szó nélkül. Harminchárom ismerősét, illetve rokonát végezték ki. Ez Olaszországban egy olyan tett, mely alacsonyabbra helyezi Őt mindenkinél. Nem csupán a média, a rendőrség, de saját bérgyilkos társai körében is közutálatnak örvendett Buscetta. A kulcsfontosságú figura ábrázolásában komoly erőfeszítéseket tesz az olasz karakterszínész, Flavio, mely csak leírva tűnik erőlködésnek, nagyon eltalált és hálás szerep az övé. Tanúvallomása hatalmas lépés volt, mely 1986 és ’92 közt zajlott Falcone bíró előtt.

Bellocchio nagyszerűen jellemezi az árulót, és nem is próbálja istenként bemutatni, amire, valljuk be, nincs is szükség, hisz köztudott volt, szereplőnk miből kereste meg a kenyérre valót. A fogvatartás ellenére nem szűkölködött a pénzben , és képes volt olyan életmódot folytatni, amire sokan vágytak. Hogy milyen ember is volt valójában Buscetta? Erre a kérdésre ugyanúgy nem jöttem rá, mint arra sem: miért van zárható ajtaja egy non-stop boltnak…? :), viccet félrehajítva, nem tudjuk meg, hisz ezt a kérdést nyitva hagyták nekünk, és a magunk gondolatai adják meg a megfelelő választ. Az első árulóra jellemző szó a magabiztosság.

Erős kezekben tartotta a cselekményt a direktor, és ez a legfőbb pozitívum, mely elsőre eszembe jut mostani filmje kapcsán.

Azonban a sok szép villanás, mely ritkán, de fellelhető munkájában, sem adhat okot arra, hogy egy szintre, vagy megközelítő magasságokba kerüljön e terület igazi zsenijeivel, mint pl: Coppolával vagy Scorsese-vel… A fordulatok és a külsőségek természetesen megvoltak, a hatásvadász képek is az igyekezetet mutatják, azonban a rendőségi jelentéseket csípőből létrehozó direktornak ezen túl kellett volna lépnie, és többet kellett volna dolgoznia a karakterekkel, jellemekkel. Nem rakhat akkora súlyt még egy olyan pompás előadásra sem, mint amit Favino nyújt. Rajta kívül a több mint két és fél óra játékidő nem sok érdekesebb szereplővel bír, ami sajnos egy újabb mulasztást mutat.

Nincs hiány a tévétől a moziig a maffiadrámákból, és drukkoltam is az alkotásnak, hogy találja meg magának azt a repedést, melyet még nem látott a nagyérdemű, de nem így lett. Szükségünk van egy ilyen tematikában olyan izgalmas szerepekre, mely a Nagymenők zamatát is adta. Ott a triumvirátus erős szövetsége, pompásan megírt szövegei és ezzel együtt a kimagaslóan erős köteléke adta meg a különleges ízt a már ismert történetnek. Itt még nyomokban sem fedezhető fel karakterkibontakozás a címszereplő mellett. Hiába… Scorsese izgalmas audióvizuális tálalását, mely leginkább jellemzi stílusát, egyhamar nem lehet megugrani, úgy tűnik. A leszámolások brutalitása és hangsúlyossága nem elég ahhoz, hogy a helyenkénti laposságot ellensúlyozza.

Több lelki és szellemi sugallatra lett volna szüksége Bellochio-nak ahhoz, hogy bekerüljön egy olyan körbe, ami az év meglepetését szolgáltatta volna.

A rendező kreativitása és alkotókészsége még igényel szakmai fejlesztéseket e témában, amelyek olyan megújulást eredményeznének, amivel bekerülhetne a halhatatlanok míves csarnokába. A magabiztosságon kívül most a merészségre is szükség lett volna…

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

10 legjobb maffia film, amit látnod kell