Ne játssz a tűzzel kritika

John Cena mostani munkája az első olyan szerepe, melyben egyedül rajta áll vagy bukik a film sorsa. Sajnos nagyon erőlködik, hogy működjön, de a kiugróan gyenge storyval és a bárgyú szöveggel, amit a szájába adtak még Ő maga sem tud mit kezdeni.  A Ne játssz a tűzzel joggal pályázik az év legrosszabb filmje díjra. Kritika: Bruce

Nem képesek az álomgyárban elvetni azt az ötletet – melyet már többször átéltünk –, hogy egy izomkolosszus testépítő, vagy birkózó aranyos, kicsi gyerekekkel milyen viccesen néz ki a nagyvásznon. Amit már átéltünk Schwarzeneggerrel az Ovizsaruban, vagy 2010-ben Dwayne Johnssonal a Fogtündérben, azt újraforgatva kapjuk az épp aktuális nagytestű pankrátorunkkal, John Cena-val, mely a leggyengébb mind közül. Miért gondolta bárki is, hogy most és ilyen formában kell elővenni ezt a lerágott csontot? Ki tudja.

Az Ovizsaru-Fogtündér-Oviapu hármas hangulatával játszó alkotásban a cselekmény oly egyszerű, mint a kereszthuzat.

A füstugró (nem tűzoltó) legények az épp aktuális munkájuk során kimentenek a tűz fogságából három imádnivaló, de mégis zaklatott lelkivilággal megáldott gyermeket. Ezt követően egy jogi kiskapu miatt kénytelenek a gyerekek társaságát “élvezni” (bár mi is élveznénk…), és a legénység átmegy babysitter üzemmódba egészen addig, amíg szüleik meg nem érkeznek az állomáshelyre. Azonban a gyerekek e pár nap alatt gyökeresen megváltoztatják a harcedzett tűzoltó csapatot, a munkakörülményeket, és az eltelt idő alatt munkájuk már nem kap akkora prioritást az életükben, hisz ráeszmélnek, hogy az emberi kapcsolatok és a szeretet a legfontosabbak ezen a világon.

Tényleg szép gondolatok ezek kérem, és hiszem hogy ennek a korosztálynak (6–12 év) a legfontosabb lecke a mai rohanó életükben, hogy figyeljenek az emberi értékek ezen formáira, és tudom, hogy amit közölni próbál Jake Carson (John Cena) parancsnok, abban sok igazság rejlik, de oly hiteltelenül, túljátszva és fárasztóan teszi, hogy nekünk felnőtteknek a szórakozás legcsekélyebb jele sem ül ki arcunkra a szerencsére nem túl hosszú játékidő alatt. A szituációs komédiának is megvannak a maga jellegzetességei, mellyel az alkotás szeretne rendelkezni. Az ugyanazon szereplők, ugyanabban a környezetben olyan különböző viselkedést mutatnak be, melyekben a monológok és a vicces dialógusok képezik a vicc nagy részét.

A komikum alapja most maguk a szereplők, ami a visszatérő gegeket és az ebből fakadó humort kellene, hogy biztosítsák. De nem teszik, mert egyszerűen kevés az a megtöltött érték, amivel ők rendelkeznek.

Nem John Cena nyakába varrom elsősorban a bukást, hisz a kollégáik sem voltak képes remekelni mellette.  Keegan-Michael Key (Mark) szolgáltatta a mindenhol felbukkanó, vicces arcot, melyen másfél órát kellett volna röhögnünk. John Leguizamo (Rodrigo) minden idézetet, mondást rosszul ismer, és ezt bőszen hangoztatja, tehát nekünk ez okozza a “vidám” perceket. Tyler Mane (Axe) pedig a szótlan, baltás, csúnya arcú tűzugrót alakítja. Nagyjából ennyi, ami a lényeget illeti. A köztük és a gyerekek közti generációs különbségben rejlene a komédia fő forrása.

A vidámnak ható, színlelt konfliktusokban erősen tapasztalható az, hogy a rendező hagyta improvizálni a szereplőket, ami nagy hiba volt, hisz a kínos csend, ahol a poénoknak kellett volna ülni, egyszerűen megölte az adott jelenetet. Ami működött a rendező legutóbbi nagyjátékfilmjénél – A Pláza ásza 2. – az itt kudarcot vallott. A Kevin James által alakított biztonsági őr története sem volt már a legerősebb munkája Andy Fickmannek, de a komikus múlt, mellyel Kevin rendelkezik, biztosította a jó hangulatot és pár olyan jópofa képsort, melyről most nem tudok beszélni.

Annyira mesterkélt, ahogy az egész film igyekszik nevetést kicsikarni belőlünk, hogy az már szinte érdekesen szürreális.

Ritkán mondok ilyet, de képtelen voltam befogadni a látottakat. A nyitójelenet is olyan furcsa és feleslegesen volt jelen, mint a konyhai banánszeletelőm a fiók mélyén. Egy olyan zeneszámot tettek a nyitó jelenet alá, mely egyből zavart keltett bennem. Bruno Mars Uptown Funk c. zenéjére mentették a lángoló erdőből a kocsijukban rekedt embereket, majd az oltóanyagot szállító helikopter mindent beterített a tűzoltó rószaszínes löttyel.

Rossz terepre tévedett Mr. Cena. A vígjáték nem a stílusod. Amíg van melleted pár tényleg szórakoztató szereplő, addig nincs probléma. Visszakeresgélve a múltban: Leslie Mann a Szűzörségben, Will Ferrell a Megjött Apuciban, vagy Amy Schumer a Kész Katasztrófában is megmutatta, jól tudsz működni kiegészítésként. Azonban ahhoz még nem vagy annyira erős (bármennyire is annak látszol), hogy képes légy egymagad elvinni egy teljes projektet.

John, többször mutogattad a kidolgozott, hatalmas izmaidat, mint az szükséges lett volna. Ráadásul értelmetlenül és feleslegesen meggyőzően mutogattad, hogy milyen nagyszerű fizikummal rendelkezel, hisz ezek a premier plánok jelen esetben funkció nélküliek voltak, és amúgy is minden filmedben jelen vannak. A vénáid úgy néztek ki, mintha beültettek volna a testedbe egy kis kábelvezetéket.

A kimenekített gyerekek és a tisztaságmániás tűzoltók közti viccesen előadott műsorszámon (festékhigítós, szappanos, tűzoltóruhás esünk-kelünk, stb….) szerencsére hamar túlleszünk, és nem ingerel minket tovább az olcsó nevettetés ebbéli formája. A felnőtt-gyerek súrlódásokból fakadó poénokat rosszul kezeli a direktor. A nagy probléma tehát az, hogy a komédia fő forrását itt és ebben kellene keresnünk, de ezt nem találjuk. Szerencsére innen a munkamániás főszereplőnkből egy kisebb fordulattal magát az embert is megtapasztalhatjuk, és ez új és egy nézhetőbb irányt mutat a vérszegény alkotásnak. Az apaság, a család, valamint a szeret-szerelem kérdéseivel foglakozik egészen a végefőcímig, talán emiatt sem hagyjuk el idő előtt a mozitermet.

Ha majd kínosan feszeng a látottakon a kedves olvasó, akkor megsúgom, nem önben van a hiba!

A reakciója abszolút normális, hisz a teljes játékidő alatt nem hallottam a moziteremben a nevetésnek semmilyen formáját. A harsány röhögésben és a vihogásban ne is reménykedjünk, a viháncolás sem lesz jellemző ránk, talán egy kis kuncogás-féle reakciót képes kiváltani belőlünk a Ne játssz a tűzzel.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A valaha volt 20 legjobb vígjáték az IMDB szerint