FILMEZZUNK.HU
A két pápa (The Two Popes, 2019) - Kritika

A két pápa (The Two Popes, 2019) – Kritika

1906

A két pápa kritika

A két főpap közül az egyik ABBA számot fütyül a Vatikán mosdójában, a másik egyedül vacsorázik. Az egyik rajong a fociért, a pápai kertben oregánót szagolgat, a másik Smetanát játszik a szalonjába húzódva. Az egyik elfogad bárkit-bármely állapotában, a másik bűnnek tartja az abortuszt és a homoszexualitást. Nem kétséges melyik a médiaképesebb.

A két pápa (The Two Popes, 2019) - Kritika

Úgy tűnik az egyre nagyobb befolyású Netflix nem csupán szórakoztatni kíván a filmjeivel, hanem a korszellembe kicsit belepiszkálni. Mindig ez van a nagyra nőtt cégekkel: nem bírnak magukkal. Egy idő után nem elég, ha világszerte veszik a termékeiket, nekik a nagy kérdésekről vallott álláspontunk alakítása is kell. Hogy miért? Nem egészen világos, sejtéseink persze vannak. De mind nehezebb másként értelmezni e nyomulásokat – bármily konteósan hangozzék is, tudom.

Anthony McCarten több híres film írójaként (Mindenség elmélete, Legsötétebb óra) már bizonyította, hogy ért a történelmi alakok ábrázolásához. Két pápa című színdarabjában is ezt teszi, de a filmre vitt és igazán meggyőző alakításokkal tálalt jellemdrámához nem kicsit manipulatív tölteléket is kapunk a két öregember mély beszélgetéseihez. Ezek amúgy színvonalasak, csak ne esne szó bennük időnként a kereszténységről. Mert annak lényeges (és nem mellékesen: eredeti) elemeit kevésbé találjuk meg a filmbeli főszereplők nézeteiben.

A két pápa (The Two Popes, 2019) - Kritika

A színműben nyilván nem is ez a lényeg. Inkább a személyiségek összefeszülése, a mulasztásokkal, sőt bűnökkel való egyéni szembenézés, ami a heves viták után kölcsönös elfogadássá szelídül – mindkét életútnak a végéhez közeledve. Viszont a film nem elégszik meg ezzel. A latinosan laza Bergolio (Jonathan Pryce) és a németesen merev Ratzinger értékvilágait közel sem azonos súllyal látjuk. XVI. Benedek már az elején egyfajta karanténba kerül: többnyire a rigolyáin keresztül mutatják, ha humorizálni akar, abban sincs köszönet. Igaz e szerepben Anthony Hopkins bizonyítja, hogy bármilyen karaktert parádésan le tud hozni. „Papa Ratzi” vívódásait is, aki ugye az „avítt-vonal” főembere, hiába van nagyrészt talpig fehérben.

A pozitív ellenpólus, későbbi Ferenc pápa végig feketét visel, így hát felcserélődik a klasszikus western színkód (fehér kalap: jók; fekete kalap: rosszak) de a valós, akkori helyzetükhöz ez illett jobban.

A sztori II. János Pál halála után kezdődik, a pápaválasztó konklávé egyébként érdekesen vágott képsoraival. Szavazás fagolyókkal, a reformerek és a keményvonalasok győzködései, monumentális falfreskók, ódon vatikáni termek, majd a jól ismert fehér füst és a felzúgó tömeg a két szó (Habeus papam) hallatán. Bergoglio ekkor még nem kap elég szavazatot. Bár igazából nem is akar ő pápa lenni, ezt a film többször is hangsúlyozza. Viszont, ahogy Platont egy afrikai bíboros idézi, éppen annak kell a hatalmat adni, aki azt szívéből nem szereti. Bölcs okfejtés, a Gladiátorban sem véletlenül hangzik el.

A két pápa (The Two Popes, 2019) - Kritika

E tétel megvalósítására azonban évek múlva kerül sor. Az argentin érsek akkor megint Rómába utazik, hogy a (film szerint) beadja lemondását, amit csakis fölöttese, a pápa fogadhat el.  Benedeket Castel Gandolfoban találja, ám megriasztja a pápa nyári rezidenciájának pompája, inkább a kertésszel beszélget. E meghitt fűszernövény-szemle a nép egyszerű gyermekével jellemző motívuma a filmnek, amit sok hasonló erősít. Ferenc a jámbor, egyszerű lélek, aki nem a fényes ruhás notabilitások, hanem az elesettek közt érzi magát otthon; meccset néz a bárban, sajnálja a svájci gárdistát a nehézkes egyenruha miatt, pizzát rendel a luxusfogások helyett. Minden ízében és porcikájában rokonszenves, olyannyira, hogy az már nem is igaz (mondják is a filmet a valósággal összevetni, a film beállításának ellentmondó bátrak) S mikor a pápa ráakad a kertben, kezdetét veszi kettőjük hosszú beszélgetése, ami később Benedeket a pápai hivatal átadására vezeti.

Pedig kezdetben semmiben sem értetnek egyet. És ahogy kiderül, a végén sem. De a külvilág „laza-egyházat” követelő nyomását és saját felekezetének takargatott bűneit (pl. pedofília) Benedek már nem tudja hordozni.

Gyónásában, melyet éppen a nála időző argentin érseknek (!) tesz, mintha erre történne utalás. Kissé lágyítja e drámát, hogy kevéssel előtte Bergoglio már beismerte neki régi vétkét, hogy nem vállalt sorsközöséget az argentin junta rémuralma alatt megkínzott jezsuita rendtársaival. Úgy érzi hazájában emiatt megosztó személyiség. Ifjú éveit több flashbackben látjuk, ahol nagy szerepet kap az egyik meghurcolt -magyar származású – paptárs, aki utóbb megbocsát neki, a máig élő Jálics László.  A kissé terjengősre vett múlt dramaturgiai szereppel bír; indokolja a Jorge Bergoglio, a későbbi Ferenc pápa fordulatát a dogmatizmusból a reformpártiság felé. Bár ez utóbbi felfogásból inkább hangulatokat kapunk. Olyasmiket, hogy „hidakra van szükségünk, nem falakra”, s ami vele történt, „az nem megalkuvás, hanem megváltozás”. Meg hogy „minden felszelt zöldséget, minden meggátolt kilakoltatást egyfajta penitenciaként éltem meg”. Mindeközben mosolyog, mint a kedves játékmackó.

A megtört Benedekre viszont mindez hat. Arra készteti, hogy felfelé buktassa a balos húrokon is játszó egyházfit, aki láthatóan nem „hálót”, hanem inkább „halat” adna a szegényeknek az egyenlőtlenségek kezelésére. Picit a felszabadítás-teológia villan meg itt, pedig mondják, a valódi Ferenc pápa azzal soha nem értett egyet. De ez már nem is gátolja a pápaváltást. Benedek latin nyelvű beszédében lemond, pár bóbiskolásból riadó bíboros zavarára, ki még érti e holt nyelvet. Begoglio a szavazásnál tarol. És ami ezután jön, az a marketing iskolapéldája; ha lett volna még szemernyi kétségünk, ki a jófej ebben a filmben. Ferenc migránsokat vezet a Vatikánban, integet egy dublini ablakból, mögötte szivárványos zászlót lobog. Látjuk a palesztin oldalon az izraeli biztonsági falnál imádkozni. Fejeket simogat, arcokat csókol, csaknem minden mai megosztó kérdésben kompatibilis a „reformerpártiak” oldalán.

Derűsen azt üzeni, hogy ha már az egyháznak nem sikerült a világon érdemben változtatnia – legalább szépen tűrje, hogy a világ magát az egyházat változtassa meg. A saját ízlése szerint.

Pálfy Gyula kritikája

Minden idők 10 legjobb Anthony Hopkins filmje

A két pápa kritika A két főpap közül az egyik ABBA számot fütyül a Vatikán mosdójában, a másik egyedül vacsorázik. Az egyik rajong a fociért, a pápai kertben oregánót szagolgat, a másik Smetanát játszik a szalonjába húzódva. Az egyik elfogad bárkit-bármely állapotában, a másik bűnnek tartja az abortuszt és a homoszexualitást. Nem kétséges melyik a médiaképesebb. Úgy tűnik az egyre nagyobb befolyású Netflix nem csupán szórakoztatni kíván a filmjeivel, hanem a korszellembe kicsit belepiszkálni. Mindig ez van a nagyra nőtt cégekkel: nem bírnak magukkal. Egy idő után nem elég, ha világszerte veszik a termékeiket, nekik a nagy kérdésekről vallott álláspontunk alakítása is kell. Hogy miért? Nem egészen világos, sejtéseink persze vannak. De mind nehezebb másként értelmezni e nyomulásokat - bármily konteósan hangozzék is, tudom. Anthony McCarten több híres film írójaként (Mindenség elmélete, Legsötétebb óra) már bizonyította, hogy ért a történelmi alakok ábrázolásához. Két pápa című színdarabjában is ezt teszi, de a filmre vitt és igazán meggyőző alakításokkal tálalt jellemdrámához nem kicsit manipulatív tölteléket is kapunk a két öregember mély beszélgetéseihez. Ezek amúgy színvonalasak, csak ne esne szó bennük időnként a kereszténységről. Mert annak lényeges (és nem mellékesen: eredeti) elemeit kevésbé találjuk meg a filmbeli főszereplők nézeteiben. A színműben nyilván nem is ez a lényeg. Inkább a személyiségek összefeszülése, a mulasztásokkal, sőt bűnökkel való egyéni szembenézés, ami a heves viták után kölcsönös elfogadássá szelídül - mindkét életútnak a végéhez közeledve. Viszont a film nem elégszik meg ezzel. A latinosan laza Bergolio (Jonathan Pryce) és a németesen merev Ratzinger értékvilágait közel sem azonos súllyal látjuk. XVI. Benedek már az elején egyfajta karanténba kerül: többnyire a rigolyáin keresztül mutatják, ha humorizálni akar, abban sincs köszönet. Igaz e szerepben Anthony Hopkins bizonyítja, hogy bármilyen karaktert parádésan le tud hozni. „Papa Ratzi” vívódásait is, aki ugye az „avítt-vonal” főembere, hiába van nagyrészt talpig fehérben. A pozitív ellenpólus, későbbi Ferenc pápa végig feketét visel, így hát felcserélődik a klasszikus western színkód (fehér kalap: jók; fekete kalap: rosszak) de a valós, akkori helyzetükhöz ez illett jobban. A sztori II. János Pál halála után kezdődik, a pápaválasztó konklávé egyébként érdekesen vágott képsoraival. Szavazás fagolyókkal, a reformerek és a keményvonalasok győzködései, monumentális falfreskók, ódon vatikáni termek, majd a jól ismert fehér füst és a felzúgó tömeg a két szó (Habeus papam) hallatán. Bergoglio ekkor még nem kap elég szavazatot. Bár igazából nem is akar ő pápa lenni, ezt a film többször is hangsúlyozza. Viszont, ahogy Platont egy afrikai bíboros idézi, éppen annak kell a hatalmat adni, aki azt szívéből nem szereti. Bölcs okfejtés, a Gladiátorban sem véletlenül hangzik el. E tétel megvalósítására azonban évek múlva kerül sor. Az argentin érsek akkor megint Rómába utazik, hogy a (film szerint) beadja lemondását, amit csakis fölöttese, a pápa fogadhat el.  Benedeket Castel Gandolfoban találja, ám megriasztja a pápa nyári rezidenciájának pompája, inkább a kertésszel beszélget. E meghitt fűszernövény-szemle a nép egyszerű gyermekével jellemző motívuma a filmnek, amit sok hasonló erősít. Ferenc a jámbor, egyszerű lélek, aki nem a fényes ruhás notabilitások, hanem az elesettek közt érzi magát otthon; meccset néz a bárban,…

Értékelés

Színészi alakítás - 90%
Látványvilág - 80%
Tartalom - 60%
Dráma - 70%
IMDB - 77%
RottenTomatoes - 89%

78%

User Rating: Be the first one !
78

Article Tags: · · · · · · · · ·