Terminátor: Sötét végzet kritika

“Dani, Te nem a jövő megmentőjének anyja vagy, magad vagy a jövő!”
Spoileres kritika: Bruce

Tim Miller friss feminista harcosai újra elhozzák nekünk a végeláthatatlan üldözéseket, és azt a fajta akciót, amiért szeretjük a Terminator franchaise-t. Nagy mértékben érezhető, hogy a mostani rész teljes szívből készült, de sajnos így is kiütközik egy fémszagú erőlködés, amely a történet rovására megy, hisz a modern CGI-lavina helyenként teljesen elönti a storyt! Figyelem, kritikánk spoiler elemeket tartalmaz!

Olyan időben voltam fiatal, amikor Az Ítélet Napja olyan rekordokat döntögetett a mozikban, amikkel kevés film büszkélkedhetett. Az a technikai látványvilág (FX), mely akkor született, olyan úttörő alkotása volt a filmtörténelemnek, amely talán azóta sem szült “kistestvért” (Talán kivételt képez a rendező James Cameron Avatarjának 3D-s megvalósítása). Olyan érdekfeszítő, idők közötti utazásról, illetve az emberiség kihalásától való megmentéséről szólt, mely sajnos azóta sem volt oly szórakoztató, mint 1991-ben. 28 évvel ezelőtt már egy új filmgeneráció nőtt fel, de az ezalatt született részek sem voltak képesek teljesíteni a hype-ot, kitölteni az űrt, ami most a Terminátor: Sötét végzet feladata lenne.

A rajongók most bizonyos fokú kompenzációban részesülnek, de jóllakottan Ők sem kelhetnek fel székükből.

A producerként működő Cameron elmondta, hogy jelen filmnél úgy ahogy van felejtsük el, hogy voltak közbenső részek, és csak a T2-re fókuszáljunk. Időrendben is ott tartunk, mint amikor befejeztük az Ítélet Napját. A sorozat hatodik filmje jól egyesíti most Arnie-t, kinek jámbor T-800-as grizzly-medvés kinézetet adtak, és Lindát, aki – szerencsére – újra visszatért a sorozathoz. Hamilton igazi badass női akcióhőst jelenít meg a vásznon ezzel az új Sarah Connorral. Azért be kell ismerni, hogy a film olyan területen mozog sokszor, amelyet valamelyest már jól ismerünk.

Azért azt nagyszerű látni, hogy közel három évtized elteltével a két öregedő (63 és 72 éves) filmcsillag képes újra felszívni magát úgy a szerepre, hogy nem vállnak önmaguk paródiájává. Hozzák azt az energiát tokkal-vonóval, melyet a Terminator nyújt nekik. Valljuk be, a filmográfiájuknak a legkiemelkedőbb szerepe volt, bármit is játszottak azóta. A Dark Fate egy rövid prológussal kezd. Miután Sarah megmentett 3 milliárd emberi életet, és megváltoztatta a jövőt, azt láthatjuk, ahogy a fiával kellemesen tölti a tengerparton a szabadságát, és egyszercsak a semmiből megjelenik a digitálisan megfiatalított Arnie (T-800as), és lelövi a fiút. Ugrunk az időben és Mexikóvárosban találjuk magunkat 2020-ban.

Megismerjük futólag a Ramos családot, melynek összetartó ereje a kisebbik lány, Dani Ramos. Az egész család a mexikói robotizált autógyártó soron dolgozik, amikor is a jövőből két fejlett Terminator jön vissza. Az emberi ellenállás és a számítógépekek közötti harc továbbra sem hunyt ki. Az egyik egy Rev-9-es modell (Gabriel Luna), melynek egyedüli célja, hogy megölje Danit, az autógyártó munkáslányt, aki képes a jövőre komoly hatást gyakorolni. A jövőből egy másik szuperkatona is visszatér, Dani védelmére, aki a Grace (Mackenzie Davis) névre hallgat.

A film elején rögtön megkapjuk azt az üldözéses szuperjelenetet, melynek lezárását a történetbe lépő Sarah Connor szolgáltatja egy vállról indítható rakétavetővel. Szép nyitánya volt ez a T2 óta nem látott színésznőnek. Innen kezdődik a hajsza, melyről néha az volt a gyanúm, soha nem akar véget érni, csak akkor, amikor Arnie belép a képbe, és ezzel egy érdekesebb és szórakoztatóbb irányt vesz a történet.

A 2019 es évre jellemzően, A Terminátor: Sötét végzet mindent megmutat abból, hogyan is élünk manapság mi emberek, és mi a fontos a moziba látogatóknak…

Erős női karakterekre (három főszereplő) fókuszál a film, behozza a storyba a színesebb emberi karaktereket (Luna), akik eddig nem képezték részét a Terminator filmeknek. Én annyira nem lelkesedem a súlytalan speciális effektekért, ám ettől függetlenül is, most mintha kicsit túl lett volna tolva a tecnika. Ekkor csúszik át abba a hibába a film, hogy kevesebb személyiségi jegyekkel büszkélkedhet a Sötét Végzet, pedig hatalmas kraft, lehetőség és potenciál lakozik benne. Nálam simán az év filmje is lehetett volna Miller filmje. De nem lett….

Lindának és Arnoldnak is megvannak a maguk kellemes momentumai, amit a 2. rész apropóján írhattak nekik, de ezt egy erős utánérzésnek vélem, mintsem az Ő feledhetetlen pillanataiknak. Nagy szükség volt az Ő jelenlétükre, jól értik és hozzák a maguk figuráit, főleg Arnie-t éreztem elemében. Az Ő karaktere intelligensen megírt szerep, és egy kis vicces frissítés kellett ahhoz, hogy a film második fele is jól működjön. Most jött vissza az, amit imádtunk benne a 90-es évek elején. A Terminátor őse egy inkognítómódban élő Carl nevű, viccesebb és emberibb függönyszakértő kereskedőt alakít, és veszettül jól!

Ez a film kevesebb humorral dolgozik azért, mint elődje és arra koncentrált, hogy Carl mártírhalált haljon. Teljesen kiszámítható volt Arnold karakterének alakulása, hisz tudni lehetett, nagyfokú odaadást mutat azokért az emberekért, akikre egykor vadászott. Ellenben a törékenyebb Linda az, aki az első részben még sikoltozva menekült, mostanra “keménytökű” amazonná vált, tehát jellemeik az idővel felcserélődtek.

Ellenben Gabriel Lunánál már csak egy sótlan Robert Patrick féle T-1000-es robotot kapunk, aki lő, szét-robban-esik-folyik, meggyógyul, és továbblép. Meckenzie Davis megnyilvánulásai kellemes meglepetéssel szolgáltak. Amikor képernyőn van, akkor a szenvedélyes és odaadó munkája jön le, nem pedig az, hogy megoldandó feladatnak hitte munkáját. Sok területe és lehetősége nem volt, mégis szépen hozzárakott a story élvezhetőségéhez.

Formabontó és egyedi Terminátor részt most sem kaptunk.

A technikai fejlődés hatását – ami rengeteget javult az azóta eltelt időszakban – most nem éreztem annyira kiugrónak és eredetinek, nem dobott akkorát az élményen, mint anno. A Terminátor: Sötét végzet azért valódi örömöt nyújt azoknak, akik egy jó újratöltésben hittek a film első híreinek hallatán.

A megmaradt női csapattagok egy reménytelibb út felé veszik az irányt, de Én már nem vagyok ilyen optimista a jövőt illetően. Jó lett volna, ha mi, nézők nem kötelességből, hanem szívből tudtunk volna drukkolni főhöseinknek, hisz a végére sem kerültek sokkal közelebb hozzánk, mint megismerésükkor. Éreztem Tim Millerben az igyekezetet és a tiszteletet, amit a film múltja diktált neki, de ki kell mondanunk most már – és ezzel magam ellen beszélek, hisz gyermekkorom kedvenc hőse volt a T 800-as modell –, hogy el kell engedni ezt a franchaise-t, mert egyszerűen már nincs benne több… sajnálom. 🙁

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

Arnold Schwarzenegger 10 legjobb filmje, amit vétek lenne kihagyni