Rambo 5: Utolsó vér – Kritika

“Te nem tudod, milyen ez a Világ, Én viszont tudom, milyen sötét az emberek szíve!” – A “bőbeszédű” Rambo nem az a tipikus magyar nyugger, aki a szépkorú éveit megpihenve tölti. Ő akkor érzi elemében magát, ha néhány mexikói rosszfiút bökőjével likvidálhat… most már azért reméljük utoljára, mert ez a Rambo már nem az a Rambo, akit anno megismertünk és megszerettünk. Gyerekkorom meghatározó akciómozis legendája volt Rambo. Az első – és egyben a legerősebb résszel – olyan hős született, melyre egy egész sorozatot rá lehetett húzni, még a popkultúrában is kikezdhetetlen érdemei születtek. Kár, hogy a befejező rész egy szimpla és megfáradt akciómozira sikeredett. Azért is sajnálom, mert a 11 évvel ezelőtti John Rambo alkotás nem egy félresikerült darab.

Az Első Vért jegyző David Morell szűk tíz éve már próbálkozott – a negyedik rész után közvetlenül – Sly-al egy folytatással, ami végül kudarcba fulladt, ugyanis Stallone egy érzelemdús történetet szeretett volna, míg a producerek pedig emberkereskedelemben gondolkodtak, majd addig csűrték-csavarták, amíg Stallone bejelentette, hogy elég volt, nincs többé Rambo. Aztán tavaly szeptemberben már forgott is az új rész Adran Grunberg rendezésében, az Utolsó Vér. Sly tehát a rendezésben nem kívánt részt venni, hagyta a munkát Grunbergre. Bizakodásra az adhatott okott, hogy a forgatókönyvet Sly másodmagával, Matthew Cirulnickkal együtt írta, de soha nem tudjuk meg, hogy mennyit hoztak át a Morellel írt történetből a forgatókönyvbe.

Az ötödik Rambo film elemzése előtt, szeretnék pár sorban beszélni a sorozat eddigi részeiről is. Úgy hiszem szükség van egy pár kedves sorra írásomban, mert kritikámban nem a tetszetős és elbűvölő sorok fognak dominálni.

A gyenge lelkiállapottal, de annál harcedzettebb szívvel rendelkező John Rambo története 1982-ben indult útjára, és érdekes, hogy klasszikussá érett az idők folyamán. Andy Vajna és Sly David Morell regényének adaptációját okosan valósították meg, és létrehoztak egy olyan hőst, melynek karizmája akkora erőt és szívet adott a karakternek, hogy az túlszárnyalt minden elképzelést. A főhősünk sikere abban rejlik, hogy a száraz akciójeleneteket olyan mondanivalóval, emberséggel vegyítették, amely kiemelte az akkori akciófilmek áradatából. Brian Dennehyt azért tudtuk gyűlölni, mert Rambo képes volt elhitetni velünk azon jogokat, amelyek megilletik Őt. Nagyszerű párost alkottak együtt.

A nagyzolás nélküli első rész sikere abban keresendő továbbá, hogy az erdőbe való beilleszkedéssel oly ügyesen és hitelesen tartja magát távol a serifftől és embereitől, aminek eredményeképp nyilvánvalóvá vált számunkra: Rambo senkinek nem akar ártani. A mondat, melyre mindenki jól emlékszik pedig beleég agyunkba: “Nem csináltam semmit!”…és tényleg így van. Három évvel ezután kijött az egyszerűbb folytatás, melyben Rambo csak a külsőségekben fejlődött igazán (adoniszi test), karakterében viszont erősen meggyengült. A hetvenöt hullát számláló részben Sly már nem akar világmegváltó mondatokat kántálni, de még elfogadható és szórakoztató filmmel örvendeztetett meg bennünket.

1988-ban következett az a film, ami annyira gyermeteg, hogy szerintem még a producerek is fogták a fejüket, hogy lehet ekkora tesztoszteronbombával hülyére venni a nézőket. A Rambo III. szögegyenes történettel, 115 tetemmel, fárasztó egysoros mondatokkal rendelkezett, pénzügyileg viszont még így sem volt bukta.

Más időket éltünk. Ma egy hasonló alkotást még DVD-n sem adnának ki, nemhogy moziba küldenék! A húsz évnyi szünet nem csak a franchaise-nek, de Stallonénak is jót tett, és két ikonját újra a mozikba küldte, de most már teljes névvel felcímkézve. Szerettem ezt a részt. Sly megrázta magát, komolyra vette a figurát, jól megírt forgatókönyvvel kezébe vette a rendezést, és eljátszotta Johnt úgy, hogy egy üres petákot sem adtunk volna a sikerére. Ekkor már R- kategóriával küldte a mozikba hősét, és a kőkemény vérfürdővel megspékelt egyszerű, de hatásos történet jól működött. A maga módján itt is puffogtat frázisokat hitehagyott hősünk, de jól állt neki az életunt “mindenki elől bujkálok“ szerep. Aztán a végén hazasétál és az ötödik rész ott kezdődik, ahol a negyediknek vége volt.

Nnaaa kérem, itt kellett volna ezt az egészet abbahagyni. Mert így csak a lecsupaszított xenofób brutalitás lett, ami fennmaradt, és a már jól ismert megszokott frázisokat durrogtatja felénk minden lélek nélkül.

Tehát az elfogadható negyedik rész után kapcsolódunk bele a történetbe. Az arizonai ranchán harmadmagával él, házvezetőnőjével, Mariaval (Adriana Barraza), és fogadott lányával Gabrirellel (Yvette Monreal) oly elégédetten és békében, mintha egy vidéki nyugdíjasotthonba csöppennénk ebédidő után.

John, úgy tűnik célba ért, és lótenyésztéssel tölti mindennapjait. Azonban a vietnámi háború óta a PTSD (poszttraumás stressz) továbbra is kínozza, amivel nehezen tud megbirkózni. Mivel fel akar készülni a legváratlanabb helyzetekre is, egy bonyolult fegyverekkel megtömött földalatti alagútrendszert épített ki magának (életszerű igaz?) a tanyája alatt. A boldogsága azonban eléggé kiszámíthatóan rövidnek tűnik, hisz tanácsa ellenére Gabrielle átugrik Mexikóba, hogy felkutassa édesapját, aki évekkel korábban elhagyta őt.

Rövid időn belül máris arra eszmélünk, hogy a lány a mexikói szexkereskedelmi hálózat tagjává vált, aminek vezetői a Martinez testvérek, Hugo és Victor. Rambo eszét vesztve elmegy a lányért, de csak azt éri el, hogy brutálisan megverik. Szerencsére ezt nyomon követi a helyi lap újságírója, Carmen is (Paz Vega), akinek információival kivégzi a fiatalabb Martinezt és visszaszerzi fogvatartott lányát, de a hazaúton bekövetkezik a legrosszabb, és Gabrielle meghal.

Ezzel a cselekedetével (mily meglepő fordulat) Rambo a saját ranchához csalogatja a felfegyverkezett rosszfiúkat, akiket John bácsi saját készítésű különféle kegyetlen csapdái várnak a föld alatti alagútrendszerében. A film R kategóriás besorolása ezen rész miatt kellett, hisz itt oly kegyetlenül levadássza Hugo embereit, majd a főnököt is, hogy a film eme vége simán elfért volna egy bénább horrorfilmben is.

Olyan rossszul és egy nagy kliséhalmazba ágyazva sikerült rendezőnknek bemutatnia a szereplőit, hogy még a rutinos Stallone sem képes megmenteni filmjét.

A gyengekezű és rutintalan rendezést lehet elsősorban okolni azért, amiért nem érint meg minket kellőképp a történet. Színészvezetésből fekete pont a direktornak. Adrian Grunberg továbbá szeret elidőzni a ráncokkal teli, harcos tekintetű veterán arcán. Szándéka világos, de a First Blood-dal ellentétben nincs emóció bennünk, nem érezzük a háború okozta stressz súlyát.

A drámai hatás lehet csak a forgatókönyvben volt megírva, a filmben már elmaradt. A súlytalan gonosz karakterek oly másodvonalbeli szintet nyújtanak, hogy már fájó volt nézni erőlködésüket. A film végi gyilkos csapdákon éreztem talán a frissítés kicsiny szelét, de azt is olyan gyorsan mutatták, illetve vágták össsze, hogy nem lehetett kiélvezni, és megérteni, mi is a szándéka Rambonak. Megnyírtnak éreztem a film végi leszámolást, mintha elfogyott volna a forgatás végére a suska. 🙂

Kreált mondanivalója is túlontúl leesik a vászonról, már nem illik bele abba a légkörbe, ami az előző részben még érzékelhető volt.

A képi összefoglaló válogatás a film végén a melankólikus dallamaival jó ötletnek bizonyult, de a fájó sebeket, amiket most minden filmszerető vagy rajongó érez, nem képes ez a montázs sem feledtetni. A kedvelt Creed filmekben Stallone szépen megtalálta annak a módját, hogy a legendás box bajnoknak, Rocky Balboának sikeresen befejezhesse életművét, és így mint edző megérdemelten hátradőlhetett székében.

A legfrissebb és talán a legutolsó ötödik részben viszont nem volt képes ezt John Rambonak is megadni, és méltánytalanul búcsúzunk a veterán katonától. A karakterekkel úgyanúgy kicsesztek most és jobbat érdemeltek volna csakúgy, mint mi, nézők is! Olyan szintre helyezte ezt a részt, ami megegyezik a Szupercella franchise-ával, és így sajnos a mozi egyik legmeghatározóbb akcióhősét nyírta ki Stallone. A film mostanra került távol attól, amiért anno megszerettük. Leredukálódott egy szimpla, stílustalan bosszúfilmmé…

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

Sylvester Stallone 10 legjobb filmje