Angry Birds 2 – A film (2019) – Kritika

A tömzsi és színes madarak és a zöld gumi (vagy puha plasztik) malacok közötti háborúskodás mozija kissé lépre csalt minket. Pontosabban a trailer, amit ugye más filmek előtt vetítenek csaliként. Az alapján (és különösen Kálloy Molnár Péter briliáns szinkronhangja miatt) kissé ütősebb munkát vártunk volna, de szinte minden jó poént belezsúfoltak a kisfilmbe. Nem hiába külön művészet és iparág is a trailer gyártás, melynek fő dolga, kézen fogni a nézőt és szépen odavezetni a mozi pénztárához. Veszélyes móka azonban, ha az előzetesben minden patront ellőnek. Ha nincs még jó pár meglepetés a pénzünkért odabenn a nézőtéren.

Most azért nem csalódtunk akkorát, a film a jól ismert „egyszer nézhető” kategória veretes képviselője, s innen nézve, különösen nyár idején teszi a dolgát. És az is igaz, hogy nem könnyű az animációs-versenypályán újat hozni. A két nagy fogáson jócskán túl vagyunk már. Az egyik ugye a pazar számítógépes látvány, (meg a 3D,) a másik adu a folyamatos utalgatás a felnőttvilágra, hogy a gyerkőcöket vászon elé fuvarozó „öregszülék” se ásítozzanak. Engedjük meg, nem csak nyers számításból: a készítők bizonyára érzékeny művészek, van véleményük az őket körülvevő világról és szeretnének azt valamikép a saját eszközeikkel (animációs film) közhíré tenni.

Bevált módszer mindehhez a paródia, különösen a szuperhőskultusz és a kisvárosi fogyasztói lét, a „minden szupi-szuper” (Lego-film) köznapi elemeinek kifigurázása. Itt is ugyanez a kettő dominál.

Csakhogy ez már önmagában kevés, nekünk felnőtteknek legalábbis. Kisgyerekszemmel persze cuki lehet a madársziget városkája és mégis csak ők a célközönség. Mert az itteni vattacukros-színes fánkos világ még a felnőtt szemet is párásíthatja (óvatlanul is) hisz a békesség és harmónia az elvesztett gyerekkor Tesz-vesz városát idézheti fel benne. Bár egy fricska a felnőttvilág felé azért itt is elfér: a csetlős-botlós villámrandi, a feszengő kényszer-szinglik kínjainak tükrözése jól sikerült. És persze dramaturgiai alkalom, hogy a brand ikonikus hőse, Piros összefusson a Silver nevű madárlánnyal, aki a „világmegmentő-csapat” (lásd később) aktív tagja lesz. Piros amúgy a maszk nélküli szuperhősök életét éli. Minden sarkon hódolnak neki, a kisgyerekek az ő kalandjait játsszák újra, az egész város népvezérként tekint rá. A sztárság egyfelől hízelgő a számára, másrészt annyira ráhagynák a döntéseket az eltunyult városi népek, hogy ebből mindkét félnek ( hősnek-rajongóknak ) mérhető bajai lesznek. Ezt a szálat persze jobban kifejti a Hihetetlen család, emitt, mint mondtuk, jóval kevesebb az idősebb korosztályok felé kacsingatás, ha azért akad is.

Ne felejtsük az idén tíz éves mobiljátékként berobbant Angry Birds civilizáció elmaradhatatlan másodhegedűseit, az egységesen zöld színű malacokat. Ők a szomszéd szigeten laknak. Az itt folyó életforma is amerikaian kisvárosi, bár azt kevésbé részletezik, mint madáréknál. Inkább azt mutatják, hogy a két sziget lakói folyamatosan macerálják egymást. Átlődöznek kisebb cuccokat a szomszédba (habostorta, ilyesmi), azonban mindez a napfényes-pálmafás életüket mintha nem is annyira zavarná meg, valahogy hozzászoknak. Aztán a folyamatos piszkálódást fel kell felfüggeszteniük, mert veszélyes külső ellenség miatt kell az összefogás.

Mint valami Marvel-filmben, az elkerülhetetlen világvége előtt kevéssel.

A mentőcsapat, benne a három ismert jóbarát, Piros, Bomba és Chuck mellé betársul az okostojás (vagy inkább műszaki zseni) Silver és néhány válogatott malac-jellem. Köztük Leonard főmalac, akit az említett magyar színész erős tájszólásban tolmácsol számunkra és teszi így a figurát (kis képzavarral) a film egyik hordozórakétájává.

Filmes ráutalások persze később is jönnek. A madarak és malacok kommandós akciója például pár ismert Mission: Impossibile-részlet újrajátszásával ajándékoz meg minket.  A jégszigeten (itt lakik a főellenség) található titkos fegyver és ennek tönkrevágási kísérletei pedig az őrült vagy legalább erősen frusztrált tudós figuráját porolják le néhány korábbi James Bond-filmből. Nem is baj ez, de az talán igen, mert nagyon sablonos, hogy a végén minden ellentét elsimittatik és minden ellenség egymásra talál.  Némelyek táncra perdülnek, más szereplők esküvőznek egyet, ily módon a finálé egy animációs Mamma Mia filinget kap. Kedvenc zöld disznónkat, Leonardot idézve Kálloy-Molnár zamatos hangján: „ez van, ezt kő szeretni”.

//Pálfy Gyula//

8 tanulságos rajzfilm, mely még a szülőket is elgondolkodtatja