Miután (2019) - Kritika A gimnázium befejezése után Tessa (Josephune Langford) megkezdi egyetemi tanulmányait. A csendes visszahúzódó lányt a szobatársa elcsalja bulizni, ahol megismerkedik a rebellis természetű, de nagyon művelt Hardin-nal (Hero Fiennes Tiffin). A Miután című film kettejük szerelmének kivirágzását hivatott bemutatni. Egyszerű cselekmény, egyszerű konfliktusok, valamiért mégis érdeklődővé tett. És azt kell, hogy mondjam, pozitívan csalódtam. Az előzetes megtekintése után úgy voltam vele, hogy a Miután nem az én filmem lesz. Tartalmilag engem annyira nem is fogott meg, viszont azt gondolom, szerkezetileg, és a történetvezetés szempontjából valahogy picit mégis kiemelkedik ez a produkció. Azt sejtem, hogy az „első szerelem” mint téma, amennyire egyszerű, annyira bonyolult. Nagy valószínűséggel a legtöbb ember megélte ezt, még a filmkészítők is, így van már némi tapasztalatuk a témában, méghozzá a sajátjuk. Kérdésként inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy miért érdekelne engem két amerikai tini magánélete? És persze hamar meg is jött a válasz. Egy érdeles kerettörténettel, viszonylag átgondolt karakterekkel, és okos dramaturgiával egy ilyen sztori is fogyaszthatóvá válik, még nekem is, aki ötévente egyszer nézek szerelmes filmet. Az első szerelem megéléséről nekem akaratlanul is korosztályom nagy kedvence a Házibuli ugrott be. Érdekes volt megtapasztalni, hogy mennyi változás történt azóta a popkultúrában, a szokásokban, és persze magukban a tinédzserekben. Számomra a kerettörténet izgalmát az adta meg, hogy itt két olyan tini van fókuszban, aki külön-külön is iskolapéldája lehetne az elvált szülők gyereke effektusnak. Az egyik teljes megfelelésben van az anya felé, a másik pedig a totál lázadó. És ez az a pont, ami számomra érdekessé teszi a sztorit. Összeengedni ezt a két nagyon eltérő személyiségű fiatalt, és figyelni őket, hogyan és miért reagálnak, ha úgy tetszik, reflektálnak egymásra. Ami nagyon üdítő volt számomra, hogy olyan tiniket láthattam, amilyeneket a valóságban is szívesebben látnék, nem lógtak a folyamatosan az interneten, olvastak … sőt … könyvekből idéznek, és meg tudják látni az élet szépségeit okostelefon nélkül is. A két főszereplő, ha nem is alakít valami hatalmasat a vásznon, mindenképp jól működnek együtt, és izzik köztük a levegő. A viszonyulásukat illetően volt egy kis Alkonyat utánérzésem, csak itt szép volt a csaj. A mellékszereplőknek, főleg a szülőknek, sajnos nem igazán jutott idő a kibontakozásra, pedig azt éreztem, hogy nagyon is adekvát lett volna. Jennifer Beals még ráncos szemmel, 56 évesen is gyönyörű (mondjuk Ő a Flashdance óta nagy szerelmem), Peter Gallagher szemöldökét pedig még mindig az egyik legnagyobb filmes látványosságként tartom számon. Volt egy furcsa észrevételem is! A főszereplő srácon minden jelenetében felfedezhető volt egy újabb tetoválás, ezt lehet, hogy valami rejtett szimbólumnak szánták, de lehet, hogy csak simán egy easter egg folyamatnak szánta a rendezőnő. Én azzal zárnám, hogy szeretem, ha egy film nem akar több lenni, mint ami valójában. Csak el akarja mesélni két hétköznapi ember történetét, hétköznapi embereknek, is. Teszi mindezt szelíden, és jóízléssel. Ezért szerintem jár neki egy esély. //Smitola Gyuri// http://www.filmezzunk.hu/2019/04/09/filmtortenelem-12-leghiresebb-jelenete-amit-improvizaltak/