Csodálatos fiú (Beautiful Boy, 2018) – Kritika

Kellenek néha ilyen filmek, mint influenza idején a védőoltás. Vagyis hogy az igazi baj előtt persze. Még akkor is, ha a hatásfok nyilván kisebb. De azért a középosztálybeli drogos fiúnak és főleg az apjának a kálváriáját kimondottan látnia kellene jó csomó szülőnek – egypár erősen szponzorált, kampányszerű vetítésen mondjuk.

Hatna a dolog: a szülőkre mindenképp. Mert szó nincs mozgalmár-erőlködésről, sem propaganda snittekről. Mégis nagyokat hallgatunk a végén, amikor búcsuzóul kírják a vászonra, hogy az „ötven alatti amerikaiaknál a vezető halálnem a túladagolás”.

Ezt azért nem gondoltuk volna.  Tudtuk, hogy a drogok közül jó pár már „itt van a spájzban”, de közben reménykedünk ezerrel, hogy (talán) nem járták még át legalább a „mi” társadalmunk teljes keresztmetszetét, mint azt láthattuk a Trafficban, Steve Soderbergh torokszorító látleletében.

A Csodálatos fiú című film, ha lehet, még inkább torkot szorít, bár az atmoszféra alig több egy család személyes terénél. És abban is főként az apa a főszereplő, az ő visszaemlékezései és mentőakciói teszik ki a film legnagyobb részét.  E kettő egymást váltja, többnyire össze is  vannak keverve a vágások segítségével, de a történetnek ez nem árt, végig képben vagyunk, ha időnként borul is az időrend.

David Sheff egy jóravaló ember San Fransisco egyik erdős negyedéből. Nagy gerendaházban él a családjával, mely innen nézve persze átlagos lakhelynek tűnik, de azért jól megvannak. Két pici gyerek, művészféle feleség, no meg Nic a nagyfiú az előző házasságból, egy igazi álmodozó művészi vágyakkal és látásmóddal. Az igazán rémisztő viszont az, hogy úgy lesz belőle magához és másokhoz egyaránt könyörtelen drogos, hogy nagyjából minden rendben volt vele és körülötte. És mégis beszippantja a rettenetes, agysorvasztó vegyiszemét, a kristálymet.

Az apa lépésenként fedezi fel a kamaszfiú sötét árnyait és nem érti az egészet – mi sem értenénk. Flasbackek sora visz el minket kettőjük közös múltjába és az szerencsére nem egy érzelgős mosolyalbum, de azért tele van jópofa közös rítusokkal, többnyire olyan apa-fiú élményekkel, amit mindannyian szerettünk (volna) megélni. Bár egy dolog azért beüthetett. A fiú anyja odaát él a vén Európában, a srác meg mégiscsak egy mostoha az új családban, ahonnét időnként repülőre pakolják, hogy a mama is láthassa. Talán ez lehet Nic sebesülési pontja, ám ez önmagában, az amúgy kipárnázott családban nem lenne elég a tudattágításnak gondolt gyors leépüléshez.

Az apa tehát az okokat keresi és a megoldást. Tétován rakosgat a hol szökés alatt hol a rehabon levő fiú üres szobájában, míg egy rajzos napló kerül a kezébe – a film egyik legerősebb jelenete kerekedik ebből.  A szürreális ábrák kezdetben egész nívósak, egy érzékeny, csakis a valódit kereső kamasz alkotásai. Ám a szövegek már vészt jósolnak, egyre izgalmasabb hosszú utazásnak fogja fel Nic a drogok világát.  És ahogy épül le, úgy lesznek mind kuszábbak a sorai. Sokasodnak a torz rémpofák a rajzain is, mintha a Virágot Algernonnak vagy az Ébredések betegeinek visszaesését dokumentálta volna a kis füzet.

Ezt látni, ezzel ütközni, talán itt lehetett az egyik legkemény pont az apa számára. És a valóságban is bizonyára.

Mert ne feledjük, igazi történetről szól a Csodálatos fiú, egy évtizeddel ezelőtti könyvsiker alapján, ahol Davis Sheff író és újságíró kiáltja világgá fájdalmát, majd fia megmenekülését a drogok börtönéből. Amire (nem mellesleg) a filmben látott szakértő mindössze „egyszámjegyű” esélyt adott.

No, de addig még rengeteg szenvedés várt rájuk. Köztük elsőül a bizalom, a remény állandó felépítése (inkább a földről felkanalazása) a visszaesések és a függőség-hajtotta hazudozások, a családtagok meglopása, meg a váratlan dühkitörések ellenére. És ha vannak is átmenetileg jó állapotok, azok annyira törékenyek, hogy az egész család végül a szüntelen stressz állapotába merül. Borítékolható, hogy a nevelőanyának lesz elege először: a közveszélyes sihedertől a két kicsi gyermekét, meg az otthonát védi. És ez már tényleg a mélypont David Sheff, az apa számára, hiszen egyre inkább ledarálódik mindenki körülötte. Kegyetlenül nehéz döntést hoz tehát, ami majdnem a fiú életébe kerül. De végül az egyetlen helyes döntésnek bizonyul.

Elriasztó egy film ez, ahogy mondtuk preventív célokra kifejezetten alkalmas brutális felkiáltójel. Amiben a megoldásra persze közel sincs semmiféle garancia. Mégis, ha legalább pár szülő jobban odafigyel a kölyökre, akinek életet adott, már megérte.

//Pálfy Gyula kritika//

12 fantasztikus film az apaságról, amit látnod kell