Ami nem öl meg – A tetovált lány visszatér (2018) – Kritika

Stieg Larsson Millennium trilógiája (A tetovált lány; A lány, aki a tűzzel játszik; A kártyavár összedől) indította világhírű útjára a tetovált lányt, vagyis Lisbeth Salandert, még a kétezres évek közepe felé. A nagysikerű svéd író halála miatt nem élhette meg regényei sikereit, és nem tudta befejezni az eredetileg tíz részesre tervezett sorozatot sem, de későbbiekben David Lagercrantz vette át tőle a történetet, és folytatta azt, az Ami nem öl meg című kötettel.

Az eredeti trilógiát nagy sikerrel vitték filmre és 2011-ben David Fincher (Hetedik, Harcosok klubja, Holtodiglan) bábáskodása alatt Amerika is kivette a részét a könyv sikeréből Daniel Craig (Invázió, Az arany iránytű, Álmok otthona, James Bond filmek) és Rooney Mara (Oroszlán, Mária Magdolna, Carol) főszereplésével, A tetovált lánnyal.

Hét év után, úgy gondolták, a negyedik könyv alapján felélesztik Lisbethet és újra vászonra viszik a magányos, különc és vagány hacker és a bukott újságíró, Lisbeth Salander és Mikael Blomkvist nyomozását. A főszerepet az a Claire Foy kapta, aki eddig olyan filmekben szerepelt, mint a Boszorkányvadászat, Az első ember és A korona című sorozat, amiért Goldan Globe díjjal is jutalmazták. A jelenlegi alkotás rendezője az a Fede Alvarez, aki a nagysikerű Vaksötét, ill. a Gonosz halott című Sam Raimi klasszikus remakejét vitte vászonra.

A történet szerint Lisbeth, a nők titokzatos védelmezője és a gonosz férfiakon bosszút álló megmentő, a Tetovált lány, Stockholmban tevékenykedik, míg kap egy nagyon komoly megbízást. Egy fájlt kell visszaszereznie Amerikából, ami ha rossz kezekbe kerül, az egész világot fenyegetheti. Egyedül nagy falatnak bizonyul az ügy neki, így segítségül kéri ismét Mikaelt. Végül a szövevényes nyomozás és a veszélyes küldetés egy családi drámába torkollik, ahol felbukkant Lisbeth három éve halottnak hitt nővére, akinek jelentős szerepe van ebben az egész történetben. Ahogy a programot és fájlt létrehozó zseni fiának is. Ugyanis a feloldó kódot csak az autista gyermek ismeri, nélküle annyit ér az egész, mint halottnak a csók.

Menekülés, dráma, sötét múlt, családi drámák, akció, gyönyörű tájak. Minden adott lett volna egy méltó folytatáshoz.

Azonban bevallom én egy színésszel se tudtam azonosulni. Claire Foy minden igyekezete ellenére nem tudta elhitetni velem hogy ő Lisbeth Salander Ahogy a teljesen közömbös Mikaelt játszó Sverrir Gudnason sem. Jelentéktelen volt maga a szerepe is. Ahogy a hacker titkos ügynök amerikaié is (Lakeith Stanfield). Kiszámítható karakter, elcsépelt és felesleges káromkodások. Aki ijesztő és határozott és hihető alakítást nyújtott az a gonosz nővér (Sylvia Hoeks – Szárnyas fejvadász, Renegátok). Sajnos az autista gyermekről se tudtunk meg szinte semmit.

A rendező alapjában véve hű maradt önmagához mind a hangulat, mind a képi megjelenítés terén. Kellően komor, sötét. Unalmas üresjáratok se voltak a filmben.

Az akciójelenetek a helyükön voltak, itt-ott kimagaslóan izgalmas képi és hanghatásokkal.

Valósághű ábrázolásmóddal se volt gond. Igazság szerint, ahogy haladt a történet, egyre jobban ugrottak be a Jo Nesbo féle Hóember jelenetei és megvalósítása. Ami nem sikeredett valami erősre pár éve. Itt a végén ugyanezt éreztem. A hangulat és az akarás megvolt, de a kicsit félresikerült forgatókönyvnek és a nem túl szerencsés színészválasztásoknak köszönhetően számomra egy egyszer nézhető, felejthető skandináv krimik sokaságát fogják erősíteni.

//Jordáki Gábor kritika//

18 thriller, amit mindenképpen látnod kell