Az első ember (First Man, 2018) – Kritika

A rendező, Damien Chazelle új filmjében bemutatja a világ egyik leghíresebb emberét, Neil Armstrongot olyan szemszögből, ahogy eddig még nem ismerhettük. Ryan Gosling kifinomult játékával világossá teszi, hogy bizonyos szempontból Neil személyisége teljesen ismeretlen volt a nagyközönség előtt. Az „Első Ember” megpróbálja tehát lerántani a leplet főhösünkről, milyen ember is volt valójában. A film a mély bensőségesség és kozmikusság különös kombinációja.

Olyan felvételekben lehet részünk, amelyek során nagy adagban kapjuk a bámulatosan magával ragadó képi impulzust, mely azt eredményezi, hogy ebben a tökéletesen kivitelezett, 50 évvel ezelőtti űrutazásban a három űrhajós mellett negyedikként mi is ráléphetünk a Hold felszínére. A film pontosan tükrözi, milyen kitartó és áldozatos munkával haladt a célja felé az első holdraszálló s mennyit küzdött a sikerért.

Az alkotás nyolc fáradtságos és kemény esztendőt ölel át: a kezdeti évektől (1961) egészen az 1969-es sikerig. Láthatjuk, mi módon érte el a NASA a végső célját és ezzel párhuzamosan milyen vívódásokkal teli küzdelmes életet élt főszereplőnk. Történetileg a film egy sokkoló drámával nyit. Megtudhatjuk, hogy Neil Armstrong lányának, Karennek egy rosszindulatú tumor van a testében, amivel sajnos a csöppség nem tud megbirkózni és a mennyországba költözik.

A családot sokként éri a csapás, s csak az anya – Janet (Claire Foy) – képes a gyásszal megbirkózni és ezt a szörnyű időszakot feldolgozni. Neil Armstrongban (Ryan Gosling) egy eltökélt, határozott és pontos jövőképpel rendelkező férfit ismerhetünk meg . Felesége mindenben támogatja, hiszen pontosan tudja, kihez ment hozzá feleségül és milyen áldozattal és lelki teherrel jár űrhajósfeleségként élni. Mivel ezen időszakban az oroszokkal vívott folyamatos versenyben az amerikaiak lemaradása még számottevő volt, ezért nem csupán a Föld légkörének elhagyása, hanem már az első idegen égitestre való eljutás a cél, amely a Holdraszállást jelenti.

A Gemini-program volt az első lépés, ami a cél felé vezetett. A kiképzőközpontban olyan különböző agyi és testi megterheléseknek teszik ki a pilótákat, mely pontosan bemutatja ki a legalkalmasabba a feladatra. Itt válik számomra világossá a rendező pontos szándéka. Egyenes arányosságban mutatja be Neil Armstrong belső vívódását, – tehát a kislánya elvesztésének feldolgozását és a Holdraszállás előkészületeinek pontos megismerését. E kettő váltakozásával érzékelteti, micsoda harcokat kell megvívnia hősünknek.

A Gemini-8 program lényege a sikeres dokkolás, az Agena rakétafokozattal. A feladat, azaz a sikeres dokkolás véghezvitele nem sikerül, viszont a hazatérést követően a fejesek mégis sikeresnek könyvelik el a küldetést. Elkezdődhet az Apollo 11 misszió, amelyben csak a legsikeresebbek vehetnek részt. Azonban az Apolló startszimulációs programjában egy elektronikai hiba miatt az oxigéntartály berobban és mindhárom űrhajós ( Ed-Roger-Virgil) életét veszti. Neil az egyik legjobb barátját és társát Ed White-ot (Jason Clarke)veszti el a felkészülés alatt. A következő sikertelenség a holdra szálló kutató holdkomp végzetes landolása volt, amelyben szerencsére Armstrong csak kisebb sérüléseket szerez.

A NASA töretlenül hisz a sikerben a sorozatos kudarcok ellenére is, hisz véleményük szerint jobb itt lenn a Földön hibázni sokszor, mint odafönn a Holdon egyszer.

Amikor Neil Armstrongot nevezik ki az Apolló 11 kapitányának, csupán akkor fogalmazódik meg bennük, hogy ezzel a küldetéssel átírhatják a történelmet. A két gyermekének persze azt a lehetőséget felvázolni, hogy lehet: soha többé nem láthatják apjukat, már sokkal nehezebb feladat, mint hitte… S elérkezett 1969. július 7-e, a kilövés napja.

A sikeres start után bámulatos és realisztikus felvételeknek lehetünk fül – és szemtanúi. A megrendítő és félelmet keltő hanghatások uralják a klausztrofób űrkabin belsejét. Itt döbbenünk rá, milyen megpróbáltatások és halálközeli élmények sújtják az asztronautákat. Abszolút más megvilágításba helyezi az eddig ismert tudásunkat erről a témáról.

Kisgyerekkoromban sokat álmodoztam, hogy egyszer én is űrhajós leszek. A film megnézése után magabiztosan állíthatom, hogy ezt az álmot meghagyom másnak! 🙂

Biztos vagyok benne, hogy mindenki látott már űrben játszódó filmet. Azonnal felejtsük el a látottakat, hisz filmünk a maga csupasz valóságában mutatja be, milyen is volt az asztronauták élete 1969-ben. Annyira leegyszerűsítí a direktor a képi eszköztárat, hogy pontosan megkapjuk azt az érzelmi töltést, amelyet űrhajósaink átélhettek. Képzeljük el, hogy olyan gyenge technikával rendelkeztek, hogy talán a zsebünkben „izmosabb” számítógépek lapulnak manapság, mint amilyennel a Holdra szálltak anno.

Négy napos utazás kellett ahhoz, hogy meglássák a Hold szürkés, egyszerű, de mégis csodálatos, kisebb-nagyobb kráterekkel tarkított finom szemcsézettségű felszínét, amelyre a sikeres landolás után a világ első embere a Holdra léphetett. A megindító tökéletes csöndet, amit a rendező prezentál nekünk, csak Armstrong lélegzete kíséri s ezzel olyan felemelő és magasztos élményben részesülünk, amiért érdemes a filmet IMAX teremben végigkísérni.

„Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek!”

Micsoda képsorok…ahogy a Holdról a kék bolygót láthatjuk… Ilyenkor juthat eszünkbe, hogy az ember eltökéltsége, kitartása, tudása és bátorsága juttatta el az embert a Holdra. Ne várjunk amerikai zászlókitűzést a jelenetnél, hiszen a rendező okos gondolkodása érhető tetten ilyenkor a filmben. A történetben nem csupán Amerika, hanem az egész emberiség hőse, úttörője Neil Armstrong! Spoiler következik! A film elején kislánya elvesztését sosem tudta feldolgozni Armstrong. A gyászt talán itt tudta lezárni egy olyan jelenettel a rendező, hogy Neil kislánya karkötőjét a Hold egyik kráterébe ejtette, ezzel búcsúzva el örökké szeretett gyermekétől. A teljes igazságtartalmat persze nem tudhatjuk meg sosem, de szépen és érzelemdúsan kivitelezett jelenetet kapunk lezárásként.

Az első ember enyhén dokumentarista stílusa annak is köszönhető, hogy a rendező-főszereplő eléggé összeszokott páros és még nagyobb hatásfokkal tudtak együtt dolgozni a „La La Land” után. A film külön érdekessége, hogy valaki egy küldetés megvalósítását érzékeli, míg mások a főszereplő gyászának különleges feldolgozását fedezhetik fel.

A világot megváltoztató esemény ötvenedik évfordulójára, Chazelle különleges képzelőerejének és Ryan Gosling alázatos s részletekig kidolgozott munkájának hála, egy felemelő és -úttörő jellegű- technikai bravúrban teljes műben részesülünk.

Szerintem, ha ebben a folyamban tereli a rendező karrierjét, tehát továbbra is a mainstream-filmeket részesíti előnyben, akkor megkockáztatom, hogy Ő lesz korunk következő Spielberg vagy Scorsese nagyságú rendezője. Olyan tökéletesen vegyítette a Holdra szállás történelmi jelentőségét Armstrong személyes családi drámájával, ami feltűnően egyedi.

A film fő figyelemfelkeltő eleme tehát az a nézőponti helyzet, amit csak Neil él át és ezt Chazelle olyan kifejező élménygazdagsággal nyújtja elénk, amely mindkettőjük Oscar esélyét nagyban megnöveli a következő díjátadón…teszem hozzá teljesen megérdemelten! A filmben valósághűen létrehozott és részletesen bemutatott utazásban részesülünk.

Úgy érezhetjük magunkat a székünkben ülve, hogy mi is az utasai lehetünk e csodálatos élménynek.

Olyan filművészeti attrakció „Az első ember”, mely azért vésődik bele agyunkba, mert különleges és egyedi nézőpontban mutatja be azt az egyedülálló emberi tettet, amiről eddig csak halvány sejtéseink voltak.

//Kovács Ferenc # Bruce//

A 15 legjobb sci-fi, ami a csillagok között játszódik