Sodródás (Adrift, 2018) – Kritika
Nem csupán a Sodródás két főszereplője Tami és Richard szenved az óceánon, sajnos mi is hasonlóan érzünk a moziszékünkben ülve. Az igaz történet alapján készült film 1983-ban játszódik, melynek irányítója az a Baltasar Kormákur aki az Everest c. túlélődrámával robbant be igazán a köztudatba, és lett egy csapásra elismert rendező, hiszen a film jól teljesített. Tehát a film jó kezekben volt, de valahogy itt nem sikerült újra azt a fajta bravúrt hozni. Inkább ajánlom újranézni a hegymászós alkotását mint a Sodródást először átélni…
Filmünk két főszereplője Shailene Woodley ( Tami ) aki a Csillagainkban a hiba c. csodás filmmel lett egycsapásra foglalkoztatott színész, jelzem megérdemelten, és Sam Claflin (Richard), akik egy gyönyörű szép napon, -persze hol máshol mint az álomszép Tahitin -összeismerkednek egymással. Rögtön kialakul köztük a kölcsönös vonzalom, amely megváltoztatja addigi amúgy sem unalmas életüket…
A Sodródás két idősíkon játszódik. Az egyik a megismerkedésük, és romantikázásuk időszakát mutatja be, és bontja ki előttünk olyan szájbarágósan, és lassú tempóban, hogy sokszor az az érzésünk támad, hogy csupán az időt húzza a rendező.
A másik – amely kicsit érdekesebb, és persze látványosabb is – amiben a bajba jutott Tamit látjuk, ahogy próbál életben maradni, csekély hajózási ismereteinek birtokában. Szomorú hogy az egyik szál érdektelen, a másik viszont unalmas. Tami egy kalandvágyó, nyitott és folyamatosan úton lévő személyiség, míg Richard a vízen érzi igazán elemében magát, és minden nap vágyakozik az óceán nyújtotta kaland befogadására. Teljességgel megbíznak egymásban és ahogy haladunk előre az időben a kölcsönös vonzalom szerelemmé érik. A friss szerelmesek belevágnak egy kalandosnak tűnő feladatba…
Richard kedves és tehetős házaspár ismerőse megkéri őket, juttassák el a gyönyörű szép vitorlásukat Tahitiből San Diegóba. Fogalmuk sincs, hogy a könnyűnek tűnő kaland micsoda veszélyt is rejt magában, hisz sajnos útjuk során a Csendes-óceán közepén az egyik legnagyobb hurrikán csap le rájuk. Mindketten eszméletüket vesztik, sodródva a nyílt vízen. Magukhoz térve döbbenek rá arra a fájdalmas tényre, hogy a viharvert, megrongálódott vízzel teli hajójukon, ezután csak magukra számíthatnak. Ráeszmélve mennyire kiszolgáltatottak a természet pusztító erejének.
Nem sok filmre voltam kíváncsi ebben a hónapban a mozis filmkínálatból, de a Sodródás köztük volt. Megnézve a trailert rögtön felkeltette a figyelmem, mivel egy életszagú, igazi veszélyekkel teli történetet mutatott be.
Valahogy számomra sokkal emberközelibb, és figyelemfelkeltőbb tud lenni mostanság ebben a nagy szuperhősös mozis korszakban egy igaz történet alapján forgatott mű. Szóval nagy kíváncsisággal kezdtem bele Tami és Richard kalandjába, de a kezdeti képkockák után figyelmem folyamatosan csökkent. Hőseink jelleme, illetve személyiségük, – ahogy éreznek egymás iránt, és kialakul köztük a vonzalom – annyira gyenge lábakon áll, hogy azt várjuk inkább a szenvedésüket szeretné látni az ember az óceánon. Aztán a hajón a szenvedés pedig egyszerűen nem köti le igazán az embert, és rá kell döbbenünk, innen már csak a Sodródás végében bízhatunk, hogy hamar eljön.
Azt sem mondhatom hogy Shailene Woodley-ban lett volna a hiba, hiszen a látványos, és gazdag érzelmekkel dúsított arcjátéka helyenként feledteti az unalmunkat, de egyedül képtelen megoldani a rá hárult feladatot. Ellenben, hogy felhozzak egy tartalmilag hasonló tematikájú filmet: Robert Redford a 2013-as Mindenki odavan c. egyszemélyes drámájában, – ahol szinte ugyanezt a feladatot kapta – képes volt arra a bravúrra, hogy egymaga odaszögezze az embert a vászon elé… Na, de Ő Robert Redford…ugye. Nem csak a kritika méltatta játékát, de ha jobban belegondolunk, ebben a filmben szinte beszéd nélkül kapunk egy olyan fordulatos vitorlás kalandot, amire a mai napig tisztán emlékszem. Akkoriban már jóval a sikerei csúcsán túl volt a mester…de hagyjuk is, ugorjunk vissza a Sodródáshoz.
Gondolhatjuk hogy ragaszkodni kellett az eredeti storyhoz, viszont csupán Tami és Richard hányattatott , és szomorúan egysíkú 41 napját, valamint szerelmi életük bemutatásával nehezen lehet kivitelezni egy érdekes történetet.
Ha nincs a forgatókönyvben több, békén kell hagyni, vagy nem ragaszkodva az eredetiséghez már nagyobb mozgástér jut egy feszültebb látványos, és kalandokban bővelkedő filmhez. Mindenesetre az dicséretes, hogy ragaszkodtak az események pontos bemutatásához. A Sodródás rendezője, bizonyosan állíthatom odáig lehetett Shailene bájaiért. A kelleténél, és szükségtelenül többet mutatta nőies bájait, mint ahányszor az adott jelenetben szükség lett volna rá…
Tami és Richard közötti dialógusok nyelvezete valószínűtlen és meglepő, ami kizárja, hogy szereplőink, a kialakult vészhelyzetben így kommunikálnának a valóságban egymással. Azt a végére talán érdemes tisztázni, hogy megrendítő, és borzalmas lehetett több mint egy hónapig a végtelen óceán rabjává válni, de itt és most Tami kalandjáról szóló filmről írtam véleményt, nem pedig a tényekről. Szerettem volna egy magával ragadó, érdekfeszítő, parádés drámát látni, az emberi kitartásról és akaraterőről, de sajnos nem e filmben éljük újjá ezeket az érzéseket… Sajnos…
//Kovács Ferenc # dájhárd//
15 igaz történeten alapuló film, amit látnod kell
Értékelés
Színészi alakítás - 40%
Történet - 37%
Dráma - 36%
Izgalom - 42%
IMDB - 67%
Rottentomatoes - 73%
49%
Article Tags: Baltasar Kormákur · Elizabeth Hawthorne · featured · Grace Palmer · Jeffrey Thomas · Luna Campbell · Sam Claflin · Shailene Woodley · Sodródás · Tami Ashcraft