A hihetetlen család 2. (2018) – Kritika

Június végétől kezdték el vetíteni a mozikban A hihetetlen család 2. részét, melyre csaknem 14 évet kellett várnia a nagyközönségnek. A 2004 novemberében megjelent első rész egyedi alkotásként nem csak a gyermekeket kötötte le, hiszen a film nem csupán szuperhősök harcát mutatja be a rosszal szemben, hanem egy család belső kihívásairól is szól. Bob, az apa éppen életének közepe felé próbálja újra átélni a szuperhős múltját, míg Helen, az anya minden jószándéka ellenére sem tudja túltenni magát a gyanún, hogy férje már nem hűséges hozzá, miközben próbálja egyedül összetartani a családot, kezelni a legidősebb lány, Lana kamaszkori hangulatváltozásait, és a középső gyerek, Will “hiperaktivitását”.

Mindez önmagában is elég lenne egy filmhez, de szuper családként pluszban ügyelniük kel arra, hogy be tudjanak illeszkedni a társadalomba, elfojtva a képességeiket. Az egyetlen normális a családban, Furi, a legkisebb fiú, “aki még csak nem is szobatiszta”, bár már az első rész végén kiderül, hogy azért neki is sok minden van a tarsolyában.

Sokszor kívánjuk egy nagyon jól sikerült mozi végén, hogy a következő rész bár ott kezdődne, ahol az előző abbamaradt! Na, ez a vágyunk most teljesült!

Nem kell sok időt eltöltenünk a film nézése közben azzal, hogy felvegyük a fonalat, az első jelenetek az Aknakukac elleni harcról szólnak Steve, Lana újdonsült udvarlója szemszögéből, aki felismerte a piros kezeslábas szuperhős lányban azt, akivel pénteken készült moziba menni.

Mr. Irdatlanék számára nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerették volna. A reményt egy titokzatos milliárdos testvérpár hozza, akiknek célkitűzése, miután szüleiket meggyilkolták, hogy újra legalizálják a szuperhősök tevékenységét, ehhez pedig szükségük van egy arcra, és figyelembe véve a család régi barátja, Fridzsiman, Bob (Mr. Irdatlan), és Helen (Nyúlányka) múltbeli szuperhős tevékenységét, végül a hölgyre esett a választásuk.

Fordul a kocka, most Bobnak kell vállalnia a gyermekek gondozását, főállású apaként próbálja irányítani a családot, immár egy hegyoldalba épített luxusvillában, melyet új mecénásaik biztosítottak számukra, míg Helen új szupermotorjával bravúrozva kápráztatja el a világot, okos húzásaival bizonyítva megbízói állítását, hogy az “ész győz a nyers erő felett”, amiért is őt, és nem férjét választották.

A film a felépítésében rendkívül hasonlít az első részhez. Az egzisztenciális és identitási problémákkal küzdő szupercsalád kompromisszumokra kényszerül, hogy meglegyen a napi betevő, kockára téve a családi egyensúly fennmaradását, míg egy titokzatos ellenség veszélyezteti a világot. A rendezőnek sikerült a szereplők karakterét is torzítások nélkül megőrizni, és még jobban árnyalni, a fókuszban a család legfiatalabb tagja, Furi volt ez alkalommal. Egy mosómedvével kibontakozó csetepatéja során ismerhettük meg a kisiú képességeit, melynek kezelése óriási fáradsággal jár, a Will matekfeladatainak megoldása, és Lana szerelmi bánatának csillapítása miatt ájulásig kimerült apának. Bob ezért úgy döntött, hogy a család régi barátja, Elsa Divatra bízza a lurkót, aki a tőle megszokott módon megfelelő ruhát, és eszközöket készít a gyermek adottságainak kontrollálása végett.

A film egyik gyengeségét talán a “főgonosz”, Démonitor és az őt bábként irányító Evelyn, a milliárdos testvérpár hölgy tagja jelenti.

A hang és a maszk ijesztő, és a “kishal” elkapásának jelenete is izgalmas, de valahogy a “nagyhal” leleplezése miatti első meghökkenés után az emberben az olyan gondolatok jöttek fel először, mint a “már elején is tudtam”, vagy “lehetett rá számítani”. Evelyn titkos fegyvere a hipnózis volt, ami viszont nem illik a filmbe.

A film végjátéka nagyon látványos és izgalmas. A fő veszély egy megállíthatatlanná vált óriáshajó, amely ijesztő sebességgel halad a város felé, és ha ez megtörténik, Evelyn célja megvalósul, hogy az emberek végleg elvesszék a bizalmukat a szuperhősökben.

Összességében horderejében nem hasonlítható az első részhez, de A hihetetlen család 2. mégsem okozott csalódást, nagyszerűen sikerült megőrizni a hangulatát a filmnek, a poénok jók, ízlésesek, a zene is ütős, az animáció is hibátlan, az izgalom sem maradt el, bár ez utóbbiból több is jöhetett volna. Az ember elégedettem hagyta el az ülőhelyét, azt kapta, amit szeretett volna, ez a két rész pedig pont elég így, erről a témáról már nem igazán lehet többet mondani.

//Pasitka Ármin//

A 10 legjobb animációs film, amelyet együtt nézhet a család