A Pentagon titkai (The Post, 2018) – Kritika

Az ismert alkotó most éppen a sajtószabadsághoz érkezett. A Pentagon titkai (The Post) ugyan nem korszakalkotó film, az nagyjából benne van, ami a politikai hatalom és a nyilvánosság többnyire morózus viszonyához tartozik. Bár egyfajta leckefelmondást láthatunk, Tom Hanks és Meryl Streep simán hozzák azt, amiért elismerik színészetüket. Miközben a negyedik hatalmi ág kissé megdicsőül.

A sajtóról van szó természetesen, ami filmünk idejében még kizárólag kézben fogható valóság. Ólombetűkkel, kötényes szedőmesterekkel, friss illatú ropogós (vagy éppen vajpuha) újságlapokkal. Ezek is ott vannak a filmben, meg a leírt, kinyomtatott szó a mainál sokkalta nagyobb hatalma. A konkrét ügy az amerikai kormányzat(ok) enyhén szólva méretes csúsztatása, miszerint a vietnami háború már a kezdetektől megnyerhetetlen ügy volt, ahogy ezt egy titkos jelentés tudományos igénnyel feltárja. Amit persze nem a nyilvánosságnak, csakis a távoli jövőnek szánnak. Ez a pár ezer szorgalmasan teleírt oldal szivárog át a tekintélyes New York Times-hoz, ahol természetesen rögtön címlapot ér a sztori:

az egymást váltó elnökök az ország tekintélyét féltve (meg saját arcvesztésüktől tartva) egyszerűen nem merték leállítani a gépezetet  – miközben fiatal életek tízezreit küldték a halálba.

A kormányzati sunnyogás ténye már magában megér pár morális kérdést, a film ezt meg is teszi. Szerencsére direktebb napi politikai áthallások nélkül – bár van, aki felfedezni véli a mai Trumpot a tegnapi Nixon tetteiben, a filmből merítve. Mindenesetre a bukott elnök azért megkapja a magáét, itt is egy morózus oligarcha, mint több korábbi „sajtós” filmben, akinek a szabad sajtó zászlóshajója, a „Times” esik áldozatul. Bírói végzéssel tiltják el ugyanis a lapot az ügy további közlésétől. Persze Steven Spielberg is „megbünteti” ezért: a film egy pontján szépen előjönnek a Watergate-irodaházban imbolygó gyanús zseblámpafények, hogy a közismert és szégyenteljes elnöki bukást előrejelezzék.

Az összkép alapján Spielbergnek mégsem a napi politikára reflektálás a célja, hanem az amerikai szabadságeszmény és hatalomfelfogás modellezése-boncolgatása. A rendező diplomatikusan el is mondja egy interjúban, hogy „mindig is meglesz ez a fajta összefeszülés a kormány és a média között”. Ergo: a jelenség rendszerszintű és nem személyektől függő. Vélhető az is, hogy a sajtóról, egyáltalán a szólás szabadságáról gondolkodás a rendező egy nagyobb koncepciójába illeszthető bele. Talán Spielbergnek van egy saját, magán-listája, ahol a számára fontos és összetartozó kérdéseket veszi sorra.

Kelet-európai ősöktől származva, zsidó család sarjaként érezhetően nagyra értékeli Amerika szabadság-ethoszát,

pár munkájában ezt járja körül, ennek csiszolódását vizsgálja több fejezeten át. Például a rabszolgaság kérdését az Amstadban, az elnyomott nők helyzetét a Bíborszínben. Majd az áldozatra kész hazafiságot a (Ryan közlegény megmentése) a vezetői hitelességet (Lincoln) és az közösséget alkotó kisemberek (Terminál) világát tanulmányozza. Mindezekben fel-feltűnik Amerika „lelke”, amit Spielberg mélyen a magáénak érez, ha nem is hiba nélküliként ábrázolja természetesen. Szerencsénkre.

Persze forgatott ő mindenféle mást is a soft-horrortól, a hagyományos kalandfilmig, a jövő alakulása sem közömbös számára, ahogy számos dolgozatából láthatjuk. Egy jól hangzó, ki tudja igaz-e fáma szerint a Jurassic park-féle tömegszórakoztatás mindössze pénztermelő gépezet számára a mélyebb üzenetű míves munkái finanszírozására.

Valószínűbb, hogy az elemzői véna mellett a magát könnyebb néznivalókban kipróbáló szakember szintúgy ott van a rendezőben, ahogy Kertész Mihály (Michael Curtiz) is több műfajban otthonosan mozgott, s közel sem csak a Casablancával járult hozzá az egyetemes filmtörténethez. Spielbergnek mindenesetre idén is van egy nagy húzása: a hamarosan látható Ready Player One-ban előrejelzi, hogyan nyeli el a virtuális-digitális világ a ma (még) ismert valóságunkat…

De ne szaladjunk előre. A Washington Post történetünk idején, 1971-ben csak másodhegedűs a nagyhatalmú, tekintélyes New York Times mögött, ezt többször is kiemelik számunkra. A tulajdonosnő, Kay Graham (Meryl Streep) az eddigi családi vállalkozást a tőzsdére vinné. Fontos szál a filmben, hogyan kap bebocsátást egy nő, még ha üzletasszony is, a bankok és részvények szivarfüstös-csokornyakkendős atmoszférájába. Nehézkesen persze, mert zárt férfivilág ez, de a végére csak sikerül neki.

Kapóra jön a növekedési álmokhoz, hogy a vetélytárs New York Timest éppen kispadra ültetetik, a lehetőség tehát a Post-é a további kiszivárogtatásra, mert a titkosított jelentés menten átvándorol hozzájuk.

Meg vele a veszély is, hogy bezárhatja (Nixon persze) az ő szájukat is, a befektetők majd visítva menekülnek és a több nemzedék által vigyázott vagyontárgy, az újság csődbe kerül. Az üzleti szál (Amerikában vagyunk) tehát legalább olyan erős a filmben, mint a szabadságjogi vonal. Mrs. Grahamnak az alapító atyák eszméi mellett a holnapi kosztpénzre is kell gondolnia.

És az nem lehet kevés, tekintve a nagypolgári életmód luxusát, amit igencsak részletez a film. Aztán megértjük, hogy az elegáns szalonok, a puccos kerti partik és előkelő éttermek a politikai és médiaelit közös játszóterei, oázisok, ahol befolyás és információ koktélként keveredik. Ebben lubickolva kell döntenie a Post tulajdonosának, hogy eddigi kapcsolati hálóját felrúgva a kényes iratokat kiengedi-e a nyilvánosság elé. Vagy megmarad úrinőnek, de a sajtó lényegét önmaga gyomlálja ki.

Zavart tépelődését időnként enyhe dadogással fűszerezi Meryl Streep e szerepben, így hitelesít egy egészen más karaktert, mint annak idején, a divatmagazin fejeként méregdrága Pradában feszítve – és zsarnokot játszva.

Itt is sajtócézár, de most menyire másként az! Alakítását nem véletlenül jelölték Oscar díjra.

A Post főszerkesztőjét alakító másik főszereplő, Tom Hanks nem kapott jelölést, vélhetően szerepének korlátai miatt. Jól tudjuk, mily magas minőségben kelt életre teljesen eltérő figurákat évtizedek óta, Forrest Gumptól Miller századosig, magányos szigetlakótól hontalan migránsig, ám az utóbbi években viszonylag szűkre szabott karakterszerepeket kap.

A vérbeli újságírót, aki makacsul feszegeti a határokat itt is precízen hozza, ám elszánt oknyomozót sokszor láttunk már díjazva (Az elnök emberei, Spotlight ) így e szerep a tisztes munka dacára sem lesz életművének emblematikus darabja.

Ahogy talán Spielbergre sem e film miatt emlékezik majd az utókor. Mindezt viszont a Filmakadémia szavazói egész másképp is láthatják, mert a Pentagon titkai ott van a legjobb film kategória jelöltjei között is. Csak párat kell aludnunk, máris kiderül.

15 igaz történeten alapuló film, amit látnod kell

//Pálfy Gyula kritika//