A legsötétebb óra (2018) – Kritika

A legsötétebb óra című filmben Gary Oldman élete alakítását nyújtja a legendás angol miniszterelnök szerepében. Ez már film bemutatása előtt felröppent, azóta valóságos tömegek követelik neki az idei Oscar-díjat. Kérdés, hogy a parádés színészeten túl képes-e a film arra, hogy megértesse korunk nézőjével: Európa akkor tényleg majd elbukott egy eszme miatt, ami lábbal tiporta az öreg kontinens gyökereit jelentő zsidó-keresztény civilizációt. Sokan ma is hasonlótól tartanak, hiszen nem csak a nácizmus képes leuralni, majd fizikailag is bekebelezni földrészünket. A párhuzam igencsak vélelmezhető és ma már nem is kell hozzá „klasszikus” háború.

Az életrajzi filmeknek (Lincoln, A bukás stb.) többnyire van átvitt értelme is –  meglehet ezt már a néző „érzi bele”. De hát neki az jut eszébe a mű kapcsán, mit lehet tenni. Amúgy ez többnyire az igényesebb alkotások sorsa, az értelmezés jogát pedig nem lehet elvitatni a műélvezőtől. Valami ilyesmire kerítettünk tehát sort az elébb…

Sejtjük persze, hogy egy „Anglia arcai”-hoz sorolható jelentős brand, vagyis maga Churchill személyiségének bemutatása volt a film igazi célja, mégpedig élete nehéz napjaiban, kormányfősége kezdetén.

Az életrajzi filmekben manapság az a trend, hogy az egész életút epizódokban „kilistázása” helyett inkább az adott nagyság egyetlen, rövidebb életszakaszát ragadják meg és fejtik ki bővebben.

Nyilván azt, amivel legtöbbet adott a világnak. Vagy éppen miként tett végső károkat benne a maga utolsó erejével.

A Büszkeség és balítélet, majd az Anna Karenina nem is rossz feldolgozásait jegyző Joe Wright filmjében a parlamenti és kormányon belüli csatározásoké a fő szerep. Emellett a kicsit bogaras öregúr (kinevezésekor 66 éves) különféle manírjainak bemutatása is nagy hangsúlyt kap, nem olcsó, de azért közönségbarát módon. Értve ez alatt például a fürdőkádból kikiabálva levelet diktáló, meg a komfortos mellékhelységéből barátjának, Roosewelt elnöknek telefonáló államférfi mosolyra fakasztó jeleneteit. Máskor viszont kiállhatlan, zsémbes öregúrrá válik az elképesztően jól „kimaszkolt” Gary Oldman.

Nem könnyű történelmi alak arcát hitelesíteni, de ez a szereparc fényévekkel előzi Sztálin szobormerev álarc-arcát, amit annakidején Robert Duvallra applikáltak.

Nem véletlen, hogy még mindig a főszereplőről beszélünk. Ilyen film ez, a főhős mindent visz. Anglia pár utcaképben és néhány madártávlatból fényképezett (animált?) pillanatban tűnik csak fel, tán jelezve, hogy azokban a napokban, a köznapi figurák és vezetőik (szuperhős egy sincs köztük) akaratukon kívül lettek világtörténelmi alakokká egy nagy „terepasztalon”, rövid, ám annál fontosabb időre.

Churchill pályafutása közel sem volt diadalmas menetelés. Ahogy A legsötétebb óra című filmben többször is a képébe vágják kényszerű kinevezéséig már több katonai kudarc „ráragadt”, s a nehéz órákban többnyire hektikus döntéseket hozott, valamint jópárszor ellentmondásokba keveredett. Mégis mindennek vektora ezekben a vészterhes időkben helyes irányba mutatott. Rágondolni is rossz ugyanis, mi lett volna Európával, ha kiegyezik Hitlerrel (aki nem akarta megszállni Angliát, „csupán” a kontinenstől távoltartani). A békét, legyen az akár megalázó, többen is szorgalmazták, a lemondott Chamberlain exminiszterelnök mellett Halifax vikomt, egy főrend  – ez utóbbit egyenest shakespeare-i cselszövőként látjuk Churchill kormányában, belülről áskálódva.

S ha a filmben nincs is szuperhős (ami jó), negatív ellenpólus igen: ez ő. Ezért a többiekéhez képest kicsit egysíkú a figurája.

Jut eszünkbe, némi történelmi előismeret nélkül ez a film kevéssé érthető, bár ezt picit kipótolhatja a nyáron bemutatott Dunquerke, amelyet szintén Oscar-díjra jelöltek. Az ott részletezett Dinamó hadművelet, vagyis a francia partokon rekedt több százezer angol katona kimenekítése Churchill első nagy húzása volt. Ott máris alkalmaz némi unortodoxiát, civil bárkák, yachtok sokaságát indíttatja a túlparta a „fiúk” kimenekítésére. Később sem logikus lapokat játszik ki.

Amikor A legsötétebb óra a mélyponton mutatja, amikor egész környezete Hitlerrel, a szörnyeteggel való tárgyalásra sürgeti, hirtelen ötlettel a nép közé vegyül (előtte még soha nem ült metrón) ettől erőt nyer – majd visszatér a karót nyelt lordok világába és új lendületre kap. A jelenet kissé patetikus, de szívmelengető, ha nem is igaz, úgy hírlik. Nem csak a „nép” mellékszereplő a fimben, az maga a király is, akit VI. Györgynek senki nem szólít, inkább Bertie-nek. Őfenségét egy másik filmből (A király beszéde) jobban megismertük, ez sem árt a mostani mozi előtanulmánynak.

S hogy mi valójában Churchill sikerének a titka? Iszákos volt és nikotinfüggő, inkább a brit kulturfölényben, mint Istenben bízott.

Minimum annyira volt „elefánt a porcelánboltban”, mint ma Trump elnök. Sokszor makacs bulldogként ábrázolták a lapokban, teljes joggal.

De mégis, Angliát és ami nem mellékes, Európát ez az  inkább a szívre, mint a józan észre hallgató, a gonoszságnak morális alapon ellenszegülő, akkor is kisebbségi magatartás mentette meg. Vannak hősök, akik egyetlen felülről kiválasztott időpontban nyújtanak rendkívülit. Se előtte, se utána, csak éppen akkor és ott.

Ez a keménykalapos, sétapálcás, megállás nélkül szivarozó, túlsúlyos angol főrend történetesen ilyen volt, s ezt A legsötétebb óra jól hitelesíti. Ha személyes jellemzőinek zöme hamar ki is ütné a biztosítékot egy mai parlamentben. De nem félt ellenszegülni a közhangulatnak akkor sem, ha hosszú napokig egyáltalán nem érezte a támogató többség biztonságát a háta mögött. Kétségeskedett ugyan, ki nem tenné a helyében, de nem esett kétségbe. Mindannyiunk nagy örömére.

Gary Oldman félve fogadta el Churchill szerepét

//Pálfy Gyula kritika//