Kicsinyítés (Downsizing, 2018) – Kritika

A Kicsinyítés előzetese alighanem több kárt okoz a filmnek, mint amennyi forgalmat szerettek volna gerjeszteni vele. Ez a mozi ugyanis egyáltalán nem vígjáték, hanem egy rendkívül hosszú utazás, aminek a végén az a kérdés, hogy egyáltalán célba érünk-e?

Sokan csalódottan hagyják ott a mozitermet a film végén, mert nem erre számítottak. Egyfajta üresség és értetlenség tátong az emberben, miközben azon gondolkodik, hogy miről is akart a rendező beszélni.

Adva van egy – több filmben már jól bevált – alaphelyzet: lekicsinyítjük az embereket. Szinte már előre látjuk, milyen izgalmas és vicces lesz óriási sütik, nagyra nőtt egerek, hatalmas virágok között szambázni a kamerával. Ha a történet gyengére sikerülne is, a vizuális élmény akkor is garantált – ebben reménykedünk. Hiszen Kristen Wiig is elsősorban remek komika. De tévedünk.

A főhős a Matt Damon által megformált kisember, aki segítőkész, udvarias, mindenkivel igyekszik jó kapcsolatban lenni, kerüli a konfrontációt. És nem érti saját magát. Már, hogy kicsoda is ő, és mit keres ebben a világban. Anyja halála után a feleségével él, valamiért gyerek nélkül (nyilván a cselekmény így egyszerűbb volt), és rögtön érezzük, hogy ez nem egy őszinte kapcsolat. Inkább egy kölcsönös, gondoskodó, toleráns megállapodás a házasfelek között, ami nélkülözi az őszinte kitárulkozást, a szenvedélyt és a valódi örömöt.

A hangulat máris nyomasztó, fojtogató – és ez most már így is marad az egész film alatt.

Nos, ők – menekülve az anyagi nehézségek elől, és követve a divat nyomását – beleugranak életük legnagyobb kalandjába: lekicsinyíttetik magukat kb. 15 cm magasságra. Azaz, csak a férj, mert a feleség az utolsó utáni pillanatban cserben hagyja a házastársát, és a régi világban marad. Ennyit a kapcsolat minőségéről. A depresszió tovább mélyül.

Hiába a kezdeti anyagi jólét, és az új világ izgalma, a válás miatt csalódott férfi továbbra sem találja a helyét. Aztán kiderül a legnagyobb baj: a kis világnak ugyanazok a problémái, mint a nagynak. Itt is dolgozni kell, hangos a szomszéd, nehéz társat találni – és ami talán a film legfontosabb üzenete: a kicsinyítés nem oldja meg az élet értelmének problémáját. Hétköznapi hősünk tétován, bátortalanul kezdi keresni önmagát, valami kapaszkodót, amihez az életét kötheti, de inkább csak az áradat, a körülmények és némi intuitív érdeklődés vezérli őt egyre bizarrabb szituációkba. Mindenféle vallás és etnikum keveredése közepén csak néz ki a fejéből: néha úgy érzi, sikerült valamit megragadni, aztán mégse.

A nézők és a kritikusok ezen a ponton veszítik el végképp az érdeklődésüket. Pedig, ha nem is szájbarágósan, de itt jön a lényeg, ami így szól:

az élet kérdéseire nem ad választ, ha a problémát áthelyezzük térben vagy időben.

Ha az ellenőrizhetetlen múltba helyezzük a származásunkat, nem adunk választ a forrásra. Ha azt mondjuk, hogy egy másik bolygóról exportáltak ide minket, szintén nem kapunk választ. Ha az általunk befolyásolhatatlan jövőbe vetítjük a sorsunk megoldását, nem fogunk megelégedést érezni. Ha valaki a személyiségében hordozza a problémát, hiába költözik másik országba, vesz fel más identitást, a megoldatlan belső gondjait viszi magával korokon és földrajzi helyeken át. Ha meghosszabbítjuk az életet szervcserékkel, ha általános anyagi jólét köszönt ránk – még mindig nem kapunk választ a legégetőbb kérdésre: miért létezünk? Ha pedig nem nézünk szembe ezzel a kérdéssel, ha nem kutatjuk a választ, ha nem vállalunk döntési felelősséget a saját sorsunkat illetően, akkor ostoba lufikként futjuk meg a pályánkat az arctalan tömegben, mígnem öntudatlanul kipukkadunk vagy leeresztünk.

Sajnálatos módon a filmben a keresztény vietnámi lány hiába szorongatja a Bibliáját, csak emberbaráti cselekedetekre futja a hitéből. Ez a felfogás persze tökéletesen illik a mai mainstream-be: a vallások – amelyek e koncepció szerint persze egyenrangúak – csak a humanitárius tettekre és a toleráns viselkedésre kell, hogy tanítsanak bennünket, a többi mese. Nagy kár, mert kizárólag a materiális világból soha nem fogjuk tudni levezetni a személyes létezésünk elképesztő csodáját. Célt pedig végképp nem találunk.

Az alkotók felfogásához mérten még így is a legjobb a történet végkifejlete: a hősünk azt teszi, amit az adott körülmények között megtehet.

Végre nem egy emberi áramlattal tart, nem másokra hallgat, hanem éppen csak azt a feladatot látja el, amire a szíve és a képességei alapján alkalmas. Talán ez a legtöbb, amit ebben az esetben tőle várhatunk. Úgyhogy, gondolatébresztőnek nem is olyan rossz ez a film.

(szerző: T.E. – SentFilm.hu)