Sicario – A bérgyilkos (Sicario, 2015) – Kritika

Megannyi filmet láttunk már a drogkereskedelemről és az azzal járó véres háborúról. 2015 októberében szintén egy hasonló témájú produkció érkezett hazánkba. A nagy kérdés az volt, hogy a Sicario ki tud-e törni a filmek sokaságából és képes-e valami újat nyújtani számunkra. Ezt első nekifutásra nehéz eldönteni, ugyanis a kritikusok eléggé felemásan fogadták.

A főszerepet Emily Blunt kapta, aki egy tehetséges FBI ügynököt alakít. Kate Macer (Emily Blunt) Amerika és Mexico határánál nyomoz a drogcsempészet rejtelmei után. Egy különösen nehéz nap végén beszervezik egy titkos szervezetbe, melynek célja, hogy megállítsa az egyik drogbárót. Kate alig sejti, hogy mibe keveredett és mindent megtesz, hogy több információt tudjon szerezni. Ám felettesei annyira jól ködösítenek, hogy Macernek halvány fogalma sincs, mi folyik körülötte.

Emily Blunt játékára, ebben a filmben sem lehet panasz.

A néző Kate szerepébe bújva nézi végig a Sicariot, mivel a főszereplő is alig tudja, hogy mi történik körülette így nekünk is alig van információnk az eseményekről. A meglepő pedig az, hogy Denis Villeneuve rendező, mindvégig homályban tartja a mozi nézőit. A film első felében ez magas feszültséget és izgalmat kelt bennünk, de a játékidő második felére elhall a sejtelmesség hatása. Olyan érzésünk támad, hogy a rendező csak azért ködösít, mert felszínesen van kidolgozva a forgatókönyv és valószínűleg nem a történeten van a hangsúly. Ha ez így van, akkor legalább annyira jól kell használni a ködösítés trükkjét, mint Steven Spielberg a Párbaj című filmjében tette. A hiba pedig pont itt van, nincs semmi az alkotásban, ami kipótolná az információ hiányosságát. Sem az üzenet mélysége, vagy a karakterek részletessége nem köt le minket ebben a holywoodi produkcióban. Ráadásul a miértekre sem kapunk választ, maximum annyit, hogy ez folyik a nagy és kegyetlen világban. Ezzel a magatartással pedig nem igazán buzdítja a Sicario a nézőit gondolkozásra.

Szó sincs arról, hogy a színészek ne dolgoztak volna meg a pénzükért, Emily Blunt, c és Josh Brolin is jól játssza a szerepét, de mégsem tudják hátukon vinni a filmet. A Sicario legjobb húzása, hogy Kate-t nem egy terminátorként mutatják be, aki alkalmazkodik a kegyetlen világhoz, hanem lassan felőrlődő nőként, aki lelkileg teljesen leamortizálódik, így az ő karaktere a leghitelesebb és szerethetőbb az egész filmben. Villeneuve krimije szeretné felhívni arra a figyelmet, hogy milyen borzalmas körülmények között élnek a határ közelében élő Mexicóiak. Mindent elmond a Sicarioról, hogy a hosszasan mutatott felakasztott embereknél, sokkal meghatóbbak az utolsó képsorok, melyben szegény gyerekek fociznak anyjuk jelenlétében és a mérkőzést egy pisztoly dörrenése szakítja meg, aztán pár másodperc múlva minden meggy tovább, mintha mi sem történt volna. A film csúcs pontja, ha egyáltalán van ilyen, az Emily Blunt és Benicip Del Toro közös jelenete, ennél a résznél sikerült az alkotóknak saját magukat felül múlniuk.

Benicio Del Toro egy filmből kiragadott képkockában.

Talán az is hozzá járul ahhoz, hogy a Sicario nincs ránk nagy hatással, hogy a fő gonoszokat egyáltalán nem mutatja be a film, így igazán nem tudunk annak szurkolni, hogy végre elnyerjék méltó büntetésüket. Emellett vannak nagyon lapos 5 perces jelenetek is a moziban, amikor a néző csak unatkozik és bosszankodik. Mind ennek ellenére nem tudom azt mondani, hogy a Sicario egy rossz, elszúrt film, de az is biztos, hogy láttunk már ennél tartalmasabb és látványosabb produkciót is.

(Címlapkép forrása)

//taki//