Jupiter holdja (2017) – Kritika

A Jupiter holdja ígéretes filmnek tűnik. Amíg meg nem nézi az ember. Ha erre szánja magát, kiderül, hogy a címbeli szójáték a legnagyobb húzás az egészben. De ezt is lecseréli bennünk a stáblista végén egy másik szókapcsolat: „Az elszalasztott lehetőség”.

Pedig Európa (a szójáték megfejtése!) ma tényleg diagnózist érdemel. Mert az egész épp előttünk recseg és ropog, mint valami szúette faviskó a sűrűben. Van is a filmben korrupció és depresszió, migráció és terrorizmus, határzár és menekülttábor, melyeket így együtt most ágyaznak filmes történetbe először.

Lehetne ütős is e kevercs, de nem az. Látomásnak is hervasztó. Mert leletet felvenni bajról lehet úgy is, mint az 1945-ben.

Látjuk abban is – sőt ott igazán – hogy nagy a baj a többségi társadalommal. És Török Ferenc alkotásában is ítélet érkezik a megszokott, valójában bűnös életforma miatt. De a cselekményben nincs üresjárat és felesleges mellékszál, az arcjátékok és a szimbólumok meg együtt építik a kompozíciót úgy, hogy a végére valamiféle teljességet élünk át.

Itt mindezek hiányát szenvedjük el. Van egyrészt a keleteurópai nyomorúság a nyolcvanas évek magyar szerzői filmeseinek depressziós modorában, aztán jönnek az amerikaias akciófilm részletek, autós üldözéstől a kommandós tűzpárbajig, meg a misztikus-mátrixos szál, a hirtelen lebegni képes szíriai migránsfiúval. Mindez összevissza, borzasztó sok pénzért előállítva. Pedig nem kéne minekünk, hogy a migrációt, a döglődő európaiságot vagy akár a magyar valóságot csakis a mi világnézetünk szerint értelmezze az egyébként kiváló Mundruczó Kornél rendező. Erre jó az alkotói szabadság – és maga a szabadság –  ami mégiscsak itt, ebben a vén Európában sarjadt ki valamikor a barbárság szikkadt talajából. Nem kis részt éppen abból a könyvből, amit itt is látunk bárgyú hittérítők kezében, meg a főhős, Stern doktor cinikus, lesajnáló emlegetésében.

Pedig az egész a hitről szól, úgymond. Arról (ki is mondják a közepén) hogy a vízszintes irányból, végre megtanuljunk „felfelé” is nézni.

És ott valamiféle csodát vagy mit megtalálni. Bármi legyen is az. Mondjuk egy szír kamasz, aki angyalszerű vonásokat mutat hirtelen.  A „valamiben hinni kell végre” ostobasága talán a legfájóbb vonása ennek a félresiklott filmnek, amit súlyosbít a kisszerű orvost szegényesen alakító ismert grúz színész Merab Ninidze, ki helyt állt a Rex felügyelőben utóbb, a Kémek hídjában is.

De jöjjön a történet. Átcsempészett menekültek közt jut be Európába (a félelmetes magyar határon át) Aryan a szír fiú, akit egy ballonkabátos nyomozó (Cserhalmi György) máris lelő az erdő közepén. Erre ő X-Menként lebegni kezd. Még a vércseppjei is felfelé szállnak, amitől a nagyrészt ellenszenves magyarok (európaiak) érthetően nagyon megrémülnek. Ezt a sokkot próbálja pénzre váltani a részegen végzett műtétje miatt műhibaperrel szorongatott orvos. Cipeli hát a fiút egy sor, pénzes beteghez, mint valami kabalaállatot, mi nézők meg sokféle réteget megismerünk ebből a bizonyos, kiüresedett „Európából”…

Bár nem akarunk tippet adni Jean Claude Junckernek, pár jelenet pompásan használható lenne egy Magyarország elleni propagandahadjáratban. Ha éppen ilyet akarna valaki.  

És nem széljobbos, hatvannégy vármegyés gyűlöletbeszéd ez. De a tyúkketrecek közt síró arab csecsemők, a határsértőket golyózáporral(!) fogadó, rájuk vadászó magyar rendőrök, a már-már a Saul fiát idéző szívszaggató táborjelenetek, azért erős hangulati paneleket nyújthatnak tálcán e kekeckedő kis országgal szembeni ellenszenv jegeléséhez. Balsejtelmünk szerint talán ez volt a fő oka a Cannes-ban a filmet felállva ünneplő fogadtatásnak is, ám sietünk megjegyezni, erre az alkotónak teljes joga van. Ezért őt még senki le ne hazaárulózza. Még ha véleményét nem kevés közpénzt (Magyar Filmalap) használva fogalmazza is meg.

Utóvégre azért tételezzük fel: ha ez Európa véleménye önmagáról, ha mégis, legalább egy kicsit hasonló e tükör a mostani helyzethez: akkor tényleg nagy a baj. De hogy mi a kiút és van-e remény (egy kicsike legalább) azt ebből a filmből végképp nem tudtuk meg. Talán majd egy másikból.

//Pálfy Gyula//

Mentés