Polgárháború (2024) – kritika | A kihagyott lehetőség
Szerettünk volna egy ütős filmet Amerika belső feszültségeiről és megosztottságáról. De ezt most nem kaptuk meg. Nem túl érdekes zsurnaliszták hosszú utazásának viszont tanúi vagyunk, majd felbőg a film motorja és Washington, videójáték-szerű ostromába csöppenünk.
Mindez a feldobott – igen kiváló és nem kicsit aktuális – témához képest édeskevés. Éppen ezért a stáblista idején jelentős hiányérzetünk támad. Mert lett volna itt annyi ziccer, hogy csak na. Ugyanis kit nem érdekel, mi megy a világ „leg”- országában pár év óta. Hogy miért szakadt két részre a „Land of the free”. Hogy miként lehet az, hogy a kelet és nyugati partok nagyvárosaiban (no meg az egyetemi campusokban) őrült ideológiák randalíroznak jakobinus stílusban – miközben a tágas közép-nyugaton (a „Biblia”-övezetben) no meg olyan déli államokban, mint a hatalmas Texas, továbbra is léteznek az „ódon” konzervatívok és/vagy a reménykedő trumpisták, akik az egykori hagyományos Amerikát akarják élni a főírányú passzátszéllel dacolva…
Mindez izgalmas lett volna, de sajnos a feltételes mód halmozottan érvényes. Pedig a mély ideológiai törésvonal érdekes helyzeteket adhatott volna, ha kicsit tovább gondolják, mint tették azt, jó pár emlékezetes apokaliptikus könyvben és filmben. Úgy tűnik, mindez nem lényeges a film szerint. Vagy az alkotók éppen ezt nem merik feszegetni? Ebbe fájó belegondolni is.
Mindenesetre az eszmei ütközéspontok helyett a Polgárháború négy, nem túl mélyen ábrázolt újságíró road-movieja, kik egy Press-feliratú nagy fehér autóban kelnek útra, hogy a szorongatott elnökkel még egy utolsó interjút csináljanak. Főképp a szakmai hívság motiválja, energizálja hőseinket; sokszor az ő sajtófotóik nézőpontjából látjuk, hogy az Egyesült Államok éppen szétesik, súlyos polgárháborúban áll. A szakadár, kétcsillagos zászlós, Nyugati Erők (WF) Texas és Kalifornia katonái tempósan nyomulnak Washington felé, miközben kis káoszok tombolnak. Önjáró milíciák és helyi hadurak uraskodnak a mellékutakon, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Aztán már senkinek sincs fogalma, ki tüzel éppen a házakból az utakra. És hogy ki az ellenség. Csak lőnek, mert lőnek rájuk is.
Ez a már sokszor látott, Mad-Maxes, Éli Könyve-s hangulat a film első harmadában a disztopikus filmek kulisszáiból építkezik: rossz arcú helyi fegyveresek a benzinkútnál, fellógatott fosztogatók a fészerben, autóroncsok és helikoptermaradványok. Éjszaka meg színpompás rakétatűz a messzeségben, miközben hőseink alvás előtti fűvel és itallal oldják a sok benyelt feszültséget. Mert abból akad elég: hol a tűzvonalba keverednek, hol őket végzik ki majdnem, miközben tömegsírba hantolják az említett lokális barbárok a hullákat. Ok, magyarázat nincs az egészre, álláspontokat se nagyon hallunk. Pedig a markáns Nyugati Erők (vélhetően republikánus) alakjai elmondhatnák mi a gondjuk az elnökkel, ahogy a nagyvárosiak (vélhetően demokraták) is minősíthetnék a szemlátomást harcedzettebb ellenfelüket…ám mintha a film egyik mai amerikai oldal nézőtáborát se akarná megpiszkálni. Politikai korrektség ez vagy a bevétel maximalizálása, nem tudjuk, nem derül ki.
De így, színtelen-szagtalan az egész sztori, pár epizód kivételével, melyeknél rendre de ja vu érzetünk támad. Mert más, háborús filmekben mintha szerepeltek volna, s csak beugrottak ide egy kis mellékesért.
Az említett, ki nem játszott ziccerek jellemző példája lehet a kisváros, ahol hirtelen békességbe ütköznek utazóink. „Mintha időkapu nyílna” rebegi egyikőjük, hiszen a boltok nyitva, az utcán kutyát sétáltatnak, egy falatnyi oázis az egész. De nem tudjuk meg hogyan képesek erre. Jobban kifejtett (és nem csak ez a szál) a méltatlanul mellőzött A jövő hírnöke (1997) című disztopikus Kevin Costner-filmben, ahol szintén szétesett az Egyesült Államok, de léteznek szigetszerű békés – jól bezárkózott – közösségek, ahol az „amerikaiság” számos érdekes vetületébe betekinthetünk pro és kontra. Nincs szájbarágás, se győzködés, hogy melyik összetevő a hiteles az emberiségnek ebből a nagyívű kísérletéből (Amerika) ami egykor, ezt ismerjük el, mégiscsak menedék és reménység volt a Földbolygó zordabb pontjain tengődők számára.
A Polgárháborúban azért komplett háborús epizódot is kapunk a sok utazás végén. Talán az eddig a költségvetést felügyelő könyvelő (vagy ilyesmi) kinyitotta a pénzcsapot, a Fehér Ház ostromába láthatóan milliókat pumpáltak, a páncélozott limuzinok robbannak, az öltönyös testőrök tűzharcban adják életüket a prezidentért, a haditudósítók (mert említett újságíróink azok) lázban égve fotózkodnak. E ponton mintha a szenzációéhes sajtóról adna képet a rendező, szegény elnök végső pillanatinál is a hatásos zárómondatot rögzítik elégedetten. Lehetne mindez akár jóféle médiakritika (lásd pl. Örült város) de ebben sincs kellő szufla, hiába a sok életveszély, meg a komputerjáték-fazonú lövöldözés.
Feldobott labdák, kihagyott ziccerek. Most vesszük észre, mintha sportközvetítést írtunk volna. Pedig egy, jó ha közepes, filmről akartunk véleményt mondani. De ha már így alakult, még egy hasonlat: állhatott volna a film kapitányi hídján egy Marco Rossi-féle alkat, aki az egészet hatékonyra csiszolja. Mert legalább két dolog hiányzott: a kurázsi és az egyedi játékstílus.
//Pálfy Gyula//
A 15 legjobb posztapokaliptikus film, amit látnod kell
Article Tags: Alex Garland · Cailee Spaeny · Christopher Cocke · Disztópikus filmek · featured · Jesse Plemons · Kirsten Dunst · Nelson Lee · Nick Offerman · Polgárháború · Sonoya Mizuno · Wagner Moura
