Álmaid hőse (2024) – Kritika

Nicolas Cage feltűnik mindenki álmában. Miért? Rengeteg filmben játszott, a fél világ találkozott már vele. A jó filmek miatt és a rossz filmek miatt, mert mindegyikben szerepelt. Talán azért, mert az A24 forgalmazza, akik biztos valamilyen underground promóciós technikát alkalmaztak és mikrocsippel átemelték a tudatalatti mappába. Vagy azért látja mindenki álmában, mert az ezelőtti filmjében – A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyában – amiben saját magát alakította, benne volt a komáromi erőd is? Bizony, benne volt. Ha még nem álmodtál róla, akkor most fogsz és van is mitől félni, mert álmaid hőse könnyen erőszakossá válhat és az életedre törhet. Az egyetlen reményed, hogy a rémálomra nem kelsz fel, tovább alszol és bízol a feledésben ébredésed pontjáig. A groteszk mindvégig jelen van, de ezúttal nem a kafkai fordulattól félünk, hogy mi lesz ébredés után: az ébredés a megváltás, az álomhalál és a feledés a szenvedés vége.

Kristoffer Brogli számos rövidfilmet követően a Rosszul vagyok magamtól című alkotásának szakmai sikerével lehetőségek előtt találta magát és azonnal lecsapott rá az A24 és Ari Aster produceri munkáját kapta segítségül. A szálak ott érnek össze Nick Cage-et illetően, hogy a sokoldalú színész karrierjének ezen pontján rendszeresen kezdett együttműködni kisebb költségvetésű, független filmes közegből érkező, underground alkotókkal. Nagyrészt fantasztikummal átitatott alkotásokban tündökölt mostanában, így került például Mandy, Renfield és a Color Out of Space főszerepébe, de a műfaji önreflexió filmjei hasonló prioritást élveznek nála: erről A gigantikus tehetség és a Disznó tanúskodik.

Az Álmaid hőse projektben összeér a fantasztikum az önreflexióval és Nick Cage ártatlan, de mégis gonosz, tudattalan mechanizmussá válik az álmok terében, miközben a rendező a groteszk utazás mellett egy mediális viszonyokat és fogyasztói kulturálatlanságot kritizáló történetet fest képernyőre.

Paul Matthews (Nicolas Cage) a lehető legátlagosabb életet éli két gyermeke, egyetemi tanári állása és felesége, Janet mellett, majd ok nélkül, csak úgy elkezd feltűnni egyre többek álmában. Kristoffer Borgli már rövidfilmjeinek tematikájával szemléltette elkötelezettségét a mágikus realizmus kafkai hagyományával: ezúttal is csak egyetlen tényezőt módosít a valószerű világon és máris egy alternatív valóság keletkezik. A fantasztikum ezúttal is azért keletkezik az alkotói tervezőasztalon, mert az elrugaszkodott világ jelenségei a nézők által átélt dilemmákról és problémákról szólnak. Paul Matthewsból mém válik és híresség lesz egy megmagyarázhatatlan jelenség okán, de hamar felfordul a világ, amikor álombeli énjéből elkezdenek felszínre törni az egyetemi tanár, családapa komoly elfojtásai: erőszakossá válik és elszabadul az ösztönén. A norvég származású rendező alkotása az elfojtások és rémálom-tematika ellenére nem horrorfilm: a mágikus realizmus groteszkjéből kifolyólag egy szürreális történetet láthatunk és az izgalmak egyik pillanatról a másikra önfeledt nevetést válthatnak ki az abszurd helyzet fokozása folytán.

Az utóbbi idők egyik legviccesebb szexjelenete mellett zökkenőmentesen képes átváltani a történet filmdrámába és Paul Matthews abszurd kalandja, semmiből jött híressége hamar elkezd visszaégni magánéletére. A családi viszonyok megromlása mellett sok más szimbolikus esetet láthatunk, amellyel a rendező demonstrálni kívánja a nyilvánosság felkaroló erejének pusztító mivoltát: aki nem a maga jogán tölti be médiatér egyes felületeit, nagyon hamar megtapasztalhatja az öt perc hírnév múlékonyságát és az addigi támogatók ellenségessé válását, médiaszemélyének felakasztását a digitális főtéren. A nagyívű hasonlat és elegáns, egyedi koncepció árnyékoldala is a film részét képzi.

Nicolas Cage azonosulható meglepődései és értetlenkedései pár pillanat erejéig képesek csak az elvárt szint fölé magasodni, de szerencsére nem a színészi játék terén adódnak gondok. Egy idő után kiszámíthatóvá válik a történet kimenetele és kissé önismétlővé kezd válni az információadagolás miatt – elveszti addigi varázsát.

Az ellaposodás mellett a zárlat sem tükrözi a film elején tapasztalható újító erőt, de cserébe álomlogikával egybevágó befejezéssel kecsegtet. Ennek fényében kimondható, hogy Kristoffer Borgli filmje a közepesen jó kategóriába sorolható, de egyedi koncepciója kiemelheti a konkurenciájából, hiszen meglehetősen ritka olyan szerzői alkotást látni, amely szürreális vígjátékként a mainstream vígjátékokkal indul versenybe.

Ha ezt a kritikát elolvastad és nem folytak össze a betűk, akkor ébren vagy, vagy nem vagy eléggé fáradt. Ha viszont emlékszel a tartalmára, de nem tudod honnan és a szövegre pillantva nem látod tisztán a szavakat, akkor még mindig álmodsz és nézd mi közelít feléd: egy két lábon járó, szürreális moziélmény.

//Csuka Gergő kritikája//

Nicolas Cage japán felesége igazi bombázó – A gyönyörű Riko Shibata 31 évvel fiatalabb a színésznél