Priscilla (2024) – Kritika

Priscilla Presley saját átélt élményeiből írta meg történetét még a 80-as években, melyből tavaly  forgatott filmet Sofia Coppola. Cselekménye csupán a két sztár –Priscilla és Elvis- együttes időszakára fókuszált.

A téma ismerős lehet hisz két éve nagyot durrant az Elvis adaptáció melyet a zenés témák mestere Baz Luhrmann (Moulin Rouge!, Kaliforniai álom…stb) irányított és egy igen erőteljes anyagot rakott le az asztalra a megasztár szemszögéből. A másik oldalt most bemutató Coppola, sokkal érzelmesebben, amolyan kedves nőies jegyekkel megáldva tárja elénk, a maga visszafogott lágy stílusában.

Olyan mintha a férfias durva éleket mellyel a másik oldal rendelkezik, egyszerűen Coppola kisasszony kedvesen lesimította volna.

Személy szerint nem szimpatizáltam soha Presley-ékkel, de mint ikonként megértettem a társadalomra kifejtett erős hatásukat. A Priscilla film nem közelíti meg házasságukat és kapcsolatukat másként, mint szépen kiteljesedő szerelemként. Ez egy olyan szerelem volt, melyet a lány szülei sem tartottak értelmes húzásnak. A film nem igyekszik eltitkolni korát (14 év), sőt épp ellenkezőjét teszi, végig felhívja rá a figyelmet.

Érdekes látni, ahogy Priscilla szerelmét Elvis milyen könnyedén irányítja, legelső randi alkalmával pl: vegyen részt egy zártkörű privát bulin, akkor mikor Elvis már hatalmas rock and roll szupersztár volt. Ami nekik az elején még szerelemnek indult, és egyre erősebbé fejlődött közöttük rájöhetünk szép lassan az nem más, mint Elvis gyermekded lelkének, és mentális egészségének a gyógyszere. A lelkiekben gyenge lábakon álló szerelmes szupersztárunk a sebeit, a kiszolgáltatottságát és magányát a fiatal és full szerelmes Priscillával orvosolja ????.

Az Elvist alakító Jacob Elordi magasságával, és karizmatikus viselkedésével azonnal megszeretette a közönséget, de még így sem tudott emlékezeteset nyújtani. A vonzereje csábítóból lassan fenyegetővé válik, ahogy meglátjuk igazi személyiségét. Magassága vonzóból elrettentővé változik úgy, mintha egy kaméleont ismernénk meg benne. Priscillában az egyik leghatékonyabb választás a magasságbeli különbségek érzékeltetése volt. A való életben összesen 15 cm volt köztük, azonban Coppola ezt az arányt a főszereplőkkel még megtoldotta, ezáltal nekem néha úgy tünt, mintha Priscilla az egész játékidő alatt olyan babaszerű lett volna. Átvitt értelemben tényleg Ő volt Elvis aranyos kis babája, melyet Priscilla szerint a rock and roll királya többször simogatta a kelleténél ahelyett, hogy megmutassa mire is képes férfiként az ágyban.

Elvisnek tényleg szüksége volt Priscillára, azonban kapcsolatukban ez egy idő után kontrollálhatatlanná vált, hisz viszonyuk kezdetén is másképp viszonyultak egymáshoz, mely az idők folyamán ez a kapcsolati disszonancia még fájóbbá vált a lány számára. Szegény Priscilla még arra is képes volt, hogy idősebbé váljon, – smink, haj, köröm, ruházat- csak Elvis máshogy kezelje őt, ne gyerekként. Saját otthonában erre nem volt szüksége a királynak, hisz filmforgatásai során a különböző gyönyörű érett színésznőktől, mint Nancy Sinatra, vagy Ann-Margret megkapta azt, amit Gracelandban soha. Priscilla csupán akkor kezd érettnek látszani, amikor kimozdul férje árnyéka és kontrollmániája alól.

Az életrajza Coppolának jól levezeti a kezdeti szerelmet, de ezzel együtt megragadja a komor magány érzékeltetését is. A film jeleskedik az intimitás magányának bemutatásában, ahogy együtt éljük át a lánnyal szobája magányát ahol igaz, minden gyönyörű drága dolgokkal van körülvéve, csak akire Ő vágyik, az nincs soha mellette.

Elvis idővel aztán egyre jobban elmozdul kezdeti szimpatikus holtpontjából, és így elviselhetetlenebbé válik nem csak Priscilla számára. Jól látjuk a kezdeti varázs és csillogás kifakulását, majd eltűnését. Azt is mondhatnánk, nézzük ahogy Priscilla beleszeret Elvisbe, de ehelyett azt látjuk, ahogy lassan megismeri igazi énjét, és a film fináléjában inkább saját életét választja annak ellenére, mit is érez szerelme iránt.

Coppola ismét bebizonyította, hogy stílusos és megújító szeretne lenni, aki egyedülálló érzékkel rendelkezik a hagyományosan férfiközpontú storyk tisztán női szemszögből történő elmondásához. Azért jeleztem, hogy szeretne lenni, mert ami működött az Elveszett Jelentésben, vagy Marie Antoinette-nél, az most egy kedves kis szirupos történetté redukálódott, ebből az esztétikai hevületből alig, vagy semmi nem maradt mára.

A Priscillával az a legnagyobb probléma, hogy bár az életrajzi filmek klasszikus regisztereit használja, lényegében semmi érdekeset nem mutat, vagy jelentős elemmel nem rendelkezik.

Sofia filmje még a férfijogú diszkurzusok ellenére sem elég élesek ahhoz, hogy bennünk mélyet szúrjon, csak a két szereplő közti félreértések, és távolságok felvázolására szorítkozik.

Elvis Presley és Priscilla Presley a valóságban

Az Oscar-jelölt Austin Butler zseniális teljesítménye Baz Luhrmann filmjében szinte még mindig friss bennünk, hisz ott egy emberibb, zaklatottabb és konfliktusközpontúbb oldalt ábrázolt a direktor, melyet jobban befogadtunk, mint a mézes-mázos igazi személyességi jegyek hiányával küszdökő már-már unalmas Priscilla oldalt. Coppola filmje- bár keserű kimondani- de hamarabb kiesik majd emlékezetünkből, az egyszer biztos…

//Kritika: Kovács Ferenc # Bruce//

Az Dallas színésznőjének szépsége az évek során nagyon megfakult – Priscilla Presley a plasztika rabjává vált