A célpont (2023) - Kritika Jean-Paul Salomé tavalyi Velencei Filmfesztiválon bemutatott filmje úgy indul, mintha a feminista, girlboss cégvezetőnők sanyarú sorsának szeretne emléket állítani, majd látszólag politizáló filmjét átvezeti egy izgalmas tárgyalótermi drámába. A francia rendező alkotása főszerepére pedig nem akárkit nyert meg magának: a cannes-i Legjobb színésznő díjas, A zongoratanárnőben nyújtott alakításával klasszissá váló Isabelle Huppert-et, aki ezúttal sem okoz csalódást. Maureen Kearney (Isabelle Huppert) a francia atomenergiával foglalkozó multicég, az Areva szakszervezeti vezetője, aki zökkenőmentesen kooperál női felettesével, mígnem azt politikai okokból leváltják. Luc Oursel (Yvan Attal), az új főnök az atomenergia kiárusítását képviseli és az új irányvonal nemcsak ezért nem szimpatikus Kearney-nek, hanem mert a felerősödő gazdasági szempontok árnyékában 50.000 munkást akarnak elbocsájtani. Ami pedig ezután következik, azt politikának hívják – a legrosszabb értelemben. A szakszervezeti vezetőasszonyt kapásból egy elvhű igazságharcosként láthatjuk, aki nem a reálpolitikában utazik, hanem Jusztícia istennő elveinek gyakorlati megvalósítója kíván lenni, miközben a kisember és a munkások érdekeit képviseli. A túlságosan tökéletes női karakter azonnal hagy némi kételyt, amely egyre jobban uralkodhat a nézőn, miután Kearney politikai és elvi hasonmása, a cégvezető felettese felbukkan, aki szintúgy az erős kiállású női vezér képét a lehető legpozitívabbnak tűnő, leginkább sztereotíp módon testesíti meg. Vállalati leváltásása még inkább ezt erősíti, hiszen félreállítását nem teljesítménye, hanem az érdek indokolja, ezzel pedig kirajzolódik egy feminista mártírnarratíva, amelyet tovább erősít, hogy az erőskezű vezető, Luc Oursel rendszeresen szeret fizikai agresszióval erőt demonstrálni, a főszereplő nő felé székeket hajítani. Miután Kearney szembeszáll a látszólag teret nyerő érdekekkel, komoly fenyegetések érik: megpróbálják félelemkeltéssel félreállítani. A két feministaforma vezető kellemes munkafolyamata fölé magasodó politikai érdek és az agresszív vállalatvezető férfi rémképe rögvest elillan, amint a történet az általánosítás talajáról elemelkedik és rálép az útra, hogy egy szívszorító valós történetet mutasson meg, egy konkrét történetet reprezentájon. Ha érdemes valamit kiemelni A célpontból, akkor ez az. Jean-Paul Salomé a mártírságot nem felhasználni kívánja és nem szeretne belőle példabeszédet gyártani – még ha az elején így is tűnik – csupán ábrázolni szeretné és ebben kiváló gesztusokra, színészi játékra talál Isabelle Huppert eszköztárában. A színésznő ugyanis a várható módon hátán cipeli a filmet és az eddig felsorol pozitívumok árnyékában megbújó negatívumokat sokszor könnyedén feledteti a nézővel: öröm nézni játékát. A célpont igaz története és meglepő fordulatai ellenére sem tematikájában, sem elbeszélése alapján nem nyújt újdonságot és talán ez a legnagyobb hibája, ami miatt csak a közepesen jó színvonalat képes megütni. Története és számos esetben jellegtelen képi világa teszi könnyen felejthetővé az alkotást, miközben a mérleg másik serpenyőjében szinte csak Isabelle Huppert és egy kellemes erejű politikai thriller található. Mintha napjainkban már közel sem lenne elég egy valamennyire izgalmas igaz történetet feldolgozni: jól meg kell válogatni a sztorit és sokkal több egyediséggel, alkotói kézjeggyel feltölteni a játékidőt. //Csuka Gergő kritikája// https://www.filmezzunk.hu/2023/01/16/14-hiresseg-akik-mar-a-70-eletevuket-toltik-be-2023-ban/