Gran Turismo (2023) – Kritika

Az autós filmek egyáltalán nem egy könnyű kategória és számszerűen kevés kiváló alkotás gyarapítja az amúgy is szűk halmazt, ugyanis rendezni és írni is kihívás ilyet, a célközönsége pedig nehezen növelhető. A Drive – Gázt!, a Nyomd, Bébi, nyomd!, a Mad Max és társaik egy tejesen más kategóriába esnek, amelyben fontos, de nem elsődleges az autó léte, viszont a Gran Turismo hasonlóan távol áll az öncélú autóhasználat és a karosszériafókuszú kultúrbűnözés koronázott királyától, a Halálos iramban-tól is. Leginkább a Hajsza a győzelemért sportfilmes megközelítése érvényesül Neil Blomkamp alkotásában, a kérdés: vajon minőségében célja megközelíteni minden idők talán egyik legjobb autós narratív sportfilmjét, miközben minden idők leghosszabb Play Station-reklámja kíván lenni?

Mindenki ismeri azt a történetet, amikor egy elindulással küszködő fiatal tehetség lehetőséghez jut, sokat gyakorol, edz, küzd kitartóan, majd befut, tehetsége zsenialitássá avanzsálódik – eléri célját. A Gran Turismo egy percig sem titkolja, hogy ennél többet nem szeretne mondani: sztoriját igaz történet alapjára fekteti és a közhelyáradat Jann Mardenborough (Archie Madekwe) valós történetén keresztül tör felszínre. Mint azt megszokhattuk, kellenek kételkedők is egy ilyen történetbe, ez leginkább Jann apja, Steve személyében testesül meg, aki az e-sportot az offline sporttal szemben videójátékozásnak, vagyis időpocsékolásnak tekinti. A helyzet akkor kezd megváltozni, amikor a Nissan elkezdi megvalósítani Danny Moore (Orlando Bloom) ötletét, amely a szimulátorjátékok legjobbjait ültetné valós versenyautóba egy megmérettetés erejéig. Jann itt találkozik a program szakmai mentorával, Jack Salter (David Harbour) edzővel, aki szigorú, de értékeli a tehetséget és mindent megtesz, hogy tanítványai ne fejezzék be úgy pályafutásukat, ahogyan ő tette.

A Gran Turismo klisés története mögött igazából egyetlen összefüggő magyarázat található: a film egy komplett Play Station-reklám kíván lenni, így a reklámok jellegzetességeit magán hordozva semmi újat nem szeretne kitalálni, semmi megosztót nem szeretne megjeleníteni – leginkább csak vevőkhöz akar eljutni, potenciális vásárlókat meggyőzni.

Innentől kezdve a művészeti értéke nemhogy kétes, de kifejezetten nehéz lenne ilyen indíttatás alapján katarzist kiváltani, mégis van számos értékelhető aspektusa a filmnek. Blomkampék a cselekmény terjedelméhez képest túlságosan hosszú, két és negyed órás filmjüket sűrű, videóklipp-esztétikus vágással könnyedén nézhetőre feszesítették, a kanyargós pálya szorongató feszültsége pedig a korrekt operatőri munkának köszönhetően elevenedik meg a képernyőn.

A Harbur, Bloom, Madekwe trió első két tagja mindvégig hozza az elvártat, míg a fiatal főszereplő is méltó módon alakít a két színészikon mellett. A Gran Turismo sajnos így is problémás: amikor hiba csúszik egy filmbe, akkor mindig is szükséges azt kiemelni, viszont nehéz elkülöníteni, hogy bizonyos állítások jó vagy rossz szándékúak, esetleg érdekvezéreltek.

A film már a kezdő képsortól épít története valódiságára – egyébként teljesen jogosan – azonban az online játékok, szimulátorok és az e-sport világából erőnlétet igénylő fizikai versenysport mezőnyében más dolog a helytállás és ezt a film sajnos nem emeli ki.

Mardenborough története kifejezetten nélkülözi az átlagos egyén lehetőségeinek és képességeinek realitását: az esélytelen szerencsés egyedi történetéből szeretne általánosítani, miközben megtagadja a videojátékozás mögötti lélektani sík jelentőségét, amelyből egyébként a főszereplő karakterének sikere is következik. Az igaz és megtörtént mítoszból próbál hazug módon általánosságot gyártani, a lehetőséget realitásként beállítani, az „amerikai álom” hazugságát kicsiben leképezni. Akármennyire is kellemetlen az alapjaiban meddő koncepció, mégis élvezhető alkotás a Gran Turismo, de ne csodálkozzunk, ha egy hét múlva már nem emlékszünk rá, legyen az akármennyire profin rendezve, feszesre vágva.

//Csuka Gergő kritika//

Minden idők 10 legjobb autós filmje, amit látni kell