Oppenheimer (2023) – Kritika

Christopher Nolan háromórás monumentális opusa Oppenheimerről egyrészt a közelmúlt egyik legszokatlanabb felépítésű életrajza lett, másrészt a maga egyedi vizuális megközelítésével egy új látványt is alkotott.

Az író/rendező Christopher Nolan a Tenet után visszatért a háború témájához. 1943-ban, mikor a hitleri náci Németország a pletykák szerint közel áll az atomfegyver megalkotásához, az Egyesült Államok versenyt futott a felzárkózásért. A legjobb tudósok bebiztosítása érdekében úgy döntöttek, hogy Los Alamosban egy várost építenek, ahová családjaik elköltözhetnek, és ahol tesztelhetik az eredményt. Leslie Groves tábornok (Matt Damon) egy elméleti fizikust választott a művelet irányítására, kinek megkérdőjelezhető kommunista kapcsolatai voltak.

Ő volt Robert J. Oppenheimer, akit Cillian Murphy alakít olyan odaadóan és átlényegülve, hogy a jövő évi Oscar-díj főszereplő díját már most odaadnám neki…

A streaming korszakban nem hiszem, hogy sok rendező kap mozgásteret a nagy stúdióktól, hogy eredeti és egy új izgalmas témával filmet készítsenek, nem is beszélve egy 100 millió dolláros költségvetésű történelmi témájú drámáról, melyet a nyár közepén a blockbusterek idején mutatnak be, és egy vitatott kvantumfizikusról szól, akinek nincs pl.” szuperhősös CGI-köpenye”, ráadásképp kevés látványossággal vagy beépített márkatudatossággal vonzaná be a közönséget. Ugyanakkor nem tucat filmrendező Christopher Nolan…azt ne felejtsük el, sőt! Ő azon kevés rendezők egyike, aki az elképzelhető legnagyobb vásznakra készíti filmjeit, teljeséggel elmerül az adott feladatában, a részletekben kiteljesedik, és rá jellemzően a fülekre specializálódva helyezi a filmjeiben a fő hangsúlyt, de teljesen másképp mint ahogy azt megszokhattuk.

Nem meglepő tehát, hogy egy háromórás életrajzi film lett Nolan mostani műve az atombomba atyjáról Oppenheimerről, ahol a film nagy részében az emberek a szobákban beszélnek (legtöbbször fekete-fehérben) az atomok felosztásáról és a világgyilkos atombomba létrehozásának morális dilemmáiról nyitnak vitákat. Robert találmánya kétégtelenül a II. világháborút és annak lefolyását változtatta meg, valamint neki köszönhetően az amerikai-szovjet nagyhatalmak közti konfliktus “csupán” a hidegháború fokozatáig jutott. Az Oppenheimer még ebben a hatalmas háromórás játékidőben sem képes felölelni ennek az embernek az életének minden fontos aspektusát.

Bizonyos életszakaszokat – mint például a házasságát és a gyermekeit – Nolan nem tartotta fontosnak hogy jobban megismerjük, bár ezen nem csodálkozom, hisz a rendező kifejezetten a férfi karakterekre képes jól fókuszálni filmjeiben, tehát ezen a téren most sincs változás.

Ott van pl. Jean Tatlock (Florence Pugh) a tanuló diák, majd felesége Katherine (Emily Blunt) – problematikus személyek Oppenheimer életében, ami a viszonyukban jelenik meg hisz csak nehezen tud velük érzelmileg foglalkozni. Akkor érzi magát a legkényelmesebben, amikor más tudóstársaival érintkezik, ez nagyon érezhető Robert jellemében. Érdekesen kanyarodik vissza Nolan első híresebb filmjéhez a Mementó-hoz, hisz mindkét film lényegében olyan férfiakról szól, akiket az elméjük működése miatt mások megölésére használtak ki.

A Mementóban Teddy Leonardot használja a piszkos munkájához, mert tudja, hogy Leonard nem fog emlékezni rá. Most pedig a kormány kéri fel Oppenheimert, hogy hozza létre a világ első tömegpusztító fegyverét, majd félredobják, amikor a nézetei megváltoznak. Az Oppenheimer valóban egy nagyszerű karaktertanulmány, és Nolan történetének megközelítésében az egyik érdekes dolog, hogy nem fél főszereplőjét frusztráló és nem éppen hízelgő megvilágításban bemutatni. A főként irodákban, tárgyalótermekben és belső terekben játszó filmhez Nolan és Hoyte Van Hoytema operatőr lélegzetelállító filmes pillanatokat készítettek.

Talán ez az eddigi leggazdagabb vizuális élménye Nolannak. Az Oppenheimerrel visszatér a finomabb hangkeverési technikákhoz a rendező.

Különösen két olyan pillanat van melyre ez a leginkább igaz: a bomba Szentháromság-próbájakor és a Hirosima lebombázása utáni beszédekor. Nolan hangtervezői, valamint Ludwig Göransson zeneszerző a film nagy részében természetesebb megközelítést alkalmaznak a moziélményhez, és ezek a pillanatok a legalkalmasabbak arra, hogy a film apokaliptikus hatásait emeljék ki. Nolan nem csupán főszereplőjével, az ország egyik legnagyobb elméjével bánik zseniálisan, de mindenki megkapja a maga idejét, hogy megvillantsa színészi kvalitásainak legjavát, Robert Downey Jr-tól kezdve Matt Damon-on át egészen Remi Malek-ig.

Az Oppenheimer egy lebilincselő tanulmány, mindenkinek ajánlom, hogy hogyan is kell tűpontosan bánni a karakterekkel akkor, ha ennyire összetett és szerteágazó történetet mesélünk el. Itt van valaki, akit nemzedékek óta rosszul jellemeznek és félreértenek, Nolan pedig megpróbálja felállítani a pontos képet erről az emberről, akit mi nem is mindig látunk oly szimpatikusnak. Cillian Murphy ádáz és vérprofi megingathatatlan kitartással játssza pályafutása talán legjobb előadását.

A film, gyors háromfelvonásos szerkezetben mutatja be a projektet annak minden borzalmaival, újításaival és intenzitásával, ahol a felelős fizikusok soha nem tudták 100%-os bizonyossággal megítélni, hogy a bomba utórengései nem pusztítják-e el a légkört.

Drámai versenyfutás az idő ellen thrillert készíteni, ebben áll Nolan zsenialitása melyben a direktor nagymértékben támaszkodik a valós helyszínekre és ragaszkodva a nulla CGI-hez, hogy megértesse álláspontját mindenkivel, aki bízik abban, hogy az értelmes gondolkodó filmek ideje még nem halt meg a mozikban!

Mindenképp ajánlom megtekintésre, hisz a mai háborús időkben még aktuálisabb tisztában lenni eme történelmi idősíkkal, Oppenheimer személyisége sem elhanyagolható, valamint ha korunk egyik legnagyobb és legérdekesebb direktora új háborúellenes művet készít az mindenkinek legyen egy program az életében…hisz a mozivásznat erre találták ki.

//Kritika: Kovács Ferenc # Bruce//

A 10 legjobb Christopher Nolan által rendezett film