Barbie (2023) – Kritika

Nem láttam még ekkora szenzációtkeltést és hype-ot egy sajtóvetítésen: több száz meghívott vendégből több száz rózsaszínben vonul a rózsaszín szőnyegen, kirakodóvásárszerűen fánkot osztanak, fotóstand előtt fényképezkednek, rózsaszínbe burkolt plasztikbabát kínálnak. Az biztos, hogy napjaink egyik legérdekesebb marketingstratégiájának lehetünk szemtanúi, amint a komolytalan összeolvad a komolysággal és hollywoodi producerek kohóiból színes és fekete-fehér füstfelhők közül elénk tárul a Barbenheimer-univerzum. Nézzük, mit tud az első, színesebbik fele.

Barbie figurája az 50-es évek végén, megszületése idejében funkciója miatt volt újítás, ugyanis a kislányok egy fiktív felnőtt alakjába képzelhették magukat a bábu segítségével. A bökkenő, hogy a feminizmus első és második hulláma közé ékelve az időben a mai szem számára éktelennek tűnő társadalmi szerepeket viseli magán a rózsaszín plasztikbombázó: a keretek közé ragadás, a lehetőségek hiányának elfogadása, a női individualizáció megrekedése és a testképzavart, majd ezek hatására kiváltott szorongást köti hozzá a XXI. század.

A Greta Gerwig és Noah Baumbach tollából születő alkotás ezt a korszak adta ellentmondást veszi alapul, az ezt körbelengő gáz, kínos és túlzó szituációk pedig a film komikus alapérzetévé válnak.

Barbie (Margot Robbie és még sokan mások) karaktere az együgyű sztereotipikus szőke műanyaghölgy, akinek minden egyes napja Ken meglátogatásából, táncos koreográfiák énekes előadásából és csajos estéből áll, mígnem egy nap arra ébred, hogy narancsbőrös lesz, elkezd gondolkodni a halálról és a tűsarkúból kibújva emberi módon képes tartani lábfejét. A humánumot tudattalanul nélkülözők rózsaszín giccsglóbuszán egyetlen tanácsot kap, amely szerint fel kell keresnie a valós világban élő saját tulajdonosát. Kalandja során Ken (Ryan Gosling és még sokan mások) lesz segítő társa, aki a Barbie-világ matriarchális rendszerének elnyomásán felbuzdulva a való világ patriarchális alapjaiból kezd inspirálódni.

Máris nem tűnik gyerekmesének, igaz? Ha Gerwig nem is oly pontossággal, gyengédséggel és részletességgel állítja szembe a XX. és a XXI. század társadalmát, mint ahogyan Fellini tette Róma című filmjében az antikvitás-modern párhuzamaival, valahol a Barbie erőssége is fellelhető. Kétségtelen, hogy nem a mainstream mozifilmek egyik gyakori jellemzője, viszont a kellemesen bugyuta, trashbe és paródiába hajló korszakkomikum együttélése a társadalmi tudatosságot és békét hangsúlyozó, szociológia tanszékeken hallható kommentárokkal számos pillanatban megvalósul. Na de hogy ne rémisszek el senkit a filmtől: a koncepció újító ereje és megvalósítása miatt szellemes, vicces, kreatív és az első felében kifejezetten szórakoztató.

Habár a története kicsit sem újítás és néha könnyen bele is unhatna a néző, az alkotók igyekeznek minél jobban elviccelni az alaphelyzetet, gegekkel tömködni jeleneteket, mígnem elérünk a végére, amely már igényli a komolyságot, ha formailag még mindig a két plasztikfigura kevésbé választékos dünnyögését kell is hallgatnunk.

Ez az ellentmondás jól áll a filmnek, csak a tartalmi része a problémás. Mennyiben mosható el az ember és a fröccsöntött műanyagfigura közti különbség? Mennyiben valósul meg az alkotó és alkotása közti Isten-ember viszony? Számos filozofikus kérdés mellett kifejezett hangsúlyt kap korunk pár aktuális témája, többek között a patriarchális viszonyok és a női egyenjogúság. Személyes meglepetésemre az erős feminista fennhang nem teszi kellemetlenné az alkotást, ugyanis a Nincs baj, drágámnál látott lebutított, együgyű férfiábrázolás és -hibáztatás kifigurázásra kerül, míg az Ígéretes fiatal nő romantizált és erőltetett áldozati bosszúnarratíváját erős kritika éri.

A Barbie kellemetlen pillanatai az erős koncepció kivitelezésénél érhetők tetten, ugyanis főszereplői erősen azonosulhatatlanok, ráadásul jó ideig fedi következő lépéseiket, motivációikat és a történet irányvonalát a szerzői homály. Habár a kérdésfelvetés és a nevettetés megy, erőltetett poénokra sem nehéz bukkanni, az iránymutató válaszadás, a végső megoldás pedig olyannyira szájbarágós, didaktikus, mintha szélesvásznon szeretnék az alkotók a világnézetüket frontálisan minden néző arcába narrálni. Mintha Greta Gerwig és párja interjúskötetéből készült volna forgatókönyv.

A hírverés tehát közel sem minden, de talán az ötlet forradalmisága miatt van esélye a Barbie-nak elnyerni a filmes kultstátuszt. Ehhez viszont elengedhetetlen volt Ryan Gosling és Margot Robbie játéka, akik sikerrel vették a szándékos túljátszás nehéz akadályát: Gosling kicsit erősebbnek és választékosabbnak is tűnt, de azért díjesőt várni ezért irreális lenne. Az viszont biztos, hogy a Barbie célközönségét és tartalmát tekintve is megosztó alkotásként könyvelhető el, kétségtelenül érdemes a mozizásra, ugyanis az apró július végi moziünnep, amit az Oppenheimerrel karöltve okozott, maga a szenzáció.

//Csuka Gergő kritikája//

Margot Robbie kipakolt: reszketett a forgatáson a meztelenkedős jelenetnél