Hadik (2023) – Kritika

Mostanság elég jól el vagyunk látva magyar történelmi filmekkel, viszont híján vagyunk a minőségi, maradandó vagy szimplán közepesnél jobb alkotásoknak. Na jó, nem érdemes szépíteni: kevés olyan magyar filmet tudunk említeni, amely kisstílű gyengeségével, félrekalibráltságával és pusztító önhazugságaival nem okozott volna traumát és felháborodást széleskörűen. Eközben a Hadik nívósabb színészi gárdájával, egyszerűbb, de annál több potenciált rejtegető történetével és főhősével egy olyan minőségi alapot, vagy inkább költségvetést képvisel, amelyet sok hazai produkció megirigyelne. A végeredmény viszont más kérdés.

Hadik András (Trill Zsolt) magyar huszár. Lehetne ennél több is, de az biztos, hogy magyar huszár. Családjával éli boldog napjait, majd hirtelenjében maga Mária Terézia kéri fel, hogy huszárezredének parancsnokaként vegye be a Porosz Birodalom berlini várának falait, megszégyenítve az attól éppen távol állomásozó Frigyes királyt. A Habsburgok szerint természetesen lehetetlen a küldetés, az uralkodón kívül egyedül a huszársereg képes a sikerre realitásként gondolni, akikhez segítségül egy zsoldoscsapat csatlakozik, Ried ezredessel (Szabó Győző) az élen. Hadik terve szerint pedig a távolság nagy részét az éj leple alatt kívánják leküzdeni, amelyről a túlvilágított beállítások is árulkodnak.

Ezt leszámítva talán a beállítások és a fényképezés Szikora János filmjének legnagyobb erőssége, ugyanis a korhű ruházat és díszletek kreatív kompozíciókkal párosulnak, ezeknek köszönhető az egy-két évszázaddal korábbi, jóval természetközelibb életmód komfortos hangulata.

A kellemes atmoszféra mellett viszont problémák sorakoznak tömkelegével, amelyek elsősorban az írott, másodsorban a megvalósított karakterek kellemetlenkedései a vásznon. Hadik András egy érdekes karakter, ezért is fájó szembesülni a ténnyel, hogy a róla elnevezett filmben annyival leírható a karaktere: magyar huszár. Eleinte megelégedhetünk ezzel, mígnem a vége felé már teljesen elengedik az alkotó a gyeplőt, a jobb napokat megélt történelmi személyiség teljesen kikerül a képből és Trill Zsolt mozdulatain keresztül egy napjainkból visszaprojektált, karikaturisztikusan erős, bátor, apró, de ravasz és nem utolsósorban magyar figura bontakozik ki. Hadik András a 21. századi magyarságtudat egójának megtestesülése, akinek nem szól a felettes én, hogy gáz az, amit művel, őszintétlen és visszás az ízléstelen túlkompenzálása, mert valahogy erre a véleményre egyáltalán nem kíváncsi.

Sajnos egy kalandfilmnél eléggé kellemetlen, amikor az olyan készségek, mint a fizikai attrakciók vagy a kardforgatási tapasztalat háttérbe szorulnak, majd előtérbe kerül az identitás, meg az erkölcsi fölény és szervezőerőként funkcionál a fizikai erő helyett. Mindemellett az egyszerű történet felépítése technikailag rendben van és a jókora költségvetést sem kell nagyítóval keresni a produkción, de talán Gvadányi József (Molnár Áron), a kellemetlen bajkeverő és hivatásos kliséhalmaz karaktere miatt kell még aggódnunk, aki a levakarhatatlanságával egy végtelenül irritáló bőrbetegség érzetét kelti, átélhető hangulat helyett.

Továbbá a csatajelenetek és a vágás sokszor képesek pörgőssé tenni a cselekményt és nem vethető a stáb szemére sem, hogy unalmas filmet készítettek volna, viszont az előbb említett ideológiai szerep és a vérbőségtől túlságosan mentes szablyapárbajok a középkategóriát képviselik napjaink mezőnyében.

Bosszantó, hogy ebből az ötletből, ezekkel a színészekkel, akikhez még Reviczky Gábor is társul mellékszerepben, ennyire keveset sikerült kihozni, bár ez inkább a félrekalibrálás része, minthogy a megvalósítás lenne szegényes. A dinamikája dicséretes a filmnek, amely igazolja, hogy mozivásznon is helytálló lehet az alkotás, csupán a tartalmi rész zavarta meg Hadik rúgkapáló táltosát: lehet, hogy a filmben érdemeihez hűen dicsőítik a huszárt, de ezt szemlélve kételyeink lehetnek, mégis hogyan maradt lóháton. Az ilyen pozitív, történelmi tetteket felelevenítő filmeknek kellene óvatosabban bánni a magyarság fogalmával és távol maradni a szélsőségesen egyszerű és egyszerűen szélsőséges kijelentésektől, jobban fókuszálni a történelmi személyiségre és ebből kevesebb következtetést levonni egy nép egészére.

//Csuka Gergő kritikája//

Szinkron nélkül beszélt magyarul Leslie Nielsen, a Csupasz pisztoly-filmek legendás sztárja (Videó!)