Tár (2023) – Kritika

Todd Field hatalmas kihagyás után tért vissza a filmrendezéshez és nem is akárhogy, mert újabb filmje hat Oscar-jelölésig jutott és sokak szerint Cate Blanchett leendő harmadik legjobb női főszereplő Oscarjának nyújt terepet alkotása. Fontos, hogy a Tár nem mindenkit kíván megszólítani nehezen befogadható, művészfilmes elbeszélésével, viszont napjainkban mindenkit érintő témáról szól: az egyén és a hatalom viszonyulásáról és a művészi környezetet végzetesen sújtó eltörlés kultúrájáról.

Lydia Tár (Cate Blanchett) a történet fiktív főszereplője, aki világhírű karmester lévén a Bécsi Filharmonikusoknál dolgozik, mindennapjaira pedig a művész közszerepének súlya nehezedik: minden szavát és cselekedetét kiforgathatják és eltitkolni kívánt tettei sincsenek biztonságban. Ekkor merül fel a kérdés, hogy a leszbikus párkapcsolatban élő, magánszemélyként megértőnek és elfogadónak tűnő Lydiának mégis milyen titkolnivalója lehet? A karmester egy igazi irányító személyiség, mondhatni úgy viszonyul a zenészekhez, mint a Nap az emberekhez. Amint megjelenik a horizonton és mozgása látható, onnantól kezdődik a biológiai értelemben vett nap, a napsugarak szimfóniája, amint Lydia int, onnantól halljuk a történéseket.

Sugárzó erejű zenéje tette világhírűvé, tehetsége emelte a piramis tetejére és Todd Field drámájában pedig meghasonul a magánéleti személyisége a közszereplő, művész személyiség számára érkező visszajelzések okán.

Karaktere azért erős, mert egy napjainkat foglalkoztató dilemmára épül: a Metoo ügyek mögötti motivációt boncolgatja a film tanulmányszerű pontossággal, viszont ezt az okfejtések szárazsága helyett a főszereplő elméjébe, életébe és érzéseibe bújva tapasztalhatjuk meg: a hangulat megteremtéséhez pedig nem csak egy erős dráma, de a pszichothriller műfaji jegyei is segítenek. Cate Blanchett eleinte egy kiegyensúlyozott világhírű zsenit tár elénk, aztán lépésről lépésre mutatja egy elme végletesnek tűnő megbomlását: a színésznő legalább akkora tehetség, mint a karakter, akit éppen játszik és teljes joggal érdemelné meg harmadik Oscar-díját.

A Tár mentális konfliktusa mögött nem csupán a magánszemély-közszereplő konfliktusa húzódik, hanem a művész belső formálódása: Todd Field ábrázolása szerint az alkotó úgy tud a legfelsőbb fokon hódolni művészetének, hogy kiüresíti magát, afféle csatornává változik, amin a transzcendens képes keresztüláramlani, ő pedig szubjektivitását megszüntetve közvetíti azokat a felsőbb igazságokat, amelyek mentén születnek az igazán nagy művek.

A felvetés végtelenül hatásos és igaz, ezt pedig számtalan művész botrányos és törvényeket is sértő tettei szemléltetik, viszont a nyilvánosság miatt sérülő személyiséget nem szabad összekeverni a transzcendenst közvetíteni kívánó művészekkel. A Lydia által elkövetett tettekben testesül meg az emberi kiüresedés miatt teret nyerő arrogancia és a féktelenség, továbbá tudatosul a nézőben, hogy a Metoo ügyek a hatalomhoz kötődnek és nem a férfi-női nemi tengelyen helyezkednek el.

A lezárás hagy kivetnivalót maga után, ugyanis olyan, mintha a kamerával távolodni kívánt volna Field, de közben a fókuszt nem állította be: az ebből következő költői homályt lehet alkotói eszköznek tekinteni, viszont félmegoldásnak is könnyen vehető. Végső soron Lydia személyében elénk táruló fénysugár forrása is lenyugszik és ekkor elénk tárul az az árnyoldal, amely szükségszerűen következik tevékenységéből. Todd Field pedig ezt az árnyoldalt volt képes érthetőbbé és nem elfogadhatóbbá tenni, amely aztán a nyilvánosságban számos esetben Metoo ügyként vagy egyéb botrányként csapódik le, megsemmisítve karriereket. Lehet akármennyire alja, gonosz vagy embertelen egy művész, az alkotását személyétől függetlenül kell, hogy megítélje a nagyközönség.

//Csuka Gergő kritikája//

Cate Blanchett 8 legjobb filmje, amit mindenképpen látnod kell