A bálna (2023) – Kritika

Darren Aronofsky kétségtelenül korunk egyik legnagyobb rendezője, aki pályafutása során – talán a Noé kivételével – egyszer sem tudott igazán mellélőni. Alkotásai stílusukban egészen eltérőek egymástól és nincs ez másképp legújabb filmjével, A bálnával sem, ugyanis egy ritkán látott, roppantul teátrális környezetben megjelenített, már-már a Kammerspiel (színházi közegből kialakul filmes irányzat) jegyeit magán hordozó minimalista érzelemcunami, amivel filmje kecsegtet. Na meg persze egy Brendan Fraser-féle szívszaggató, Oscar esélyes visszatéréssel. Könnyeket hullajtani érte pedig kétségtelenül könnyű és megéri.

A Samuel D. Hunter saját ihletésű darabjából készült filmdráma Charlie (Brendan Fraser), az egyetemi írásoktató történetét meséli el, ahogyan a depresszióba menekülő, egykor szebb napokat megélt férfi életveszélyes étkezésbe menetel. Az túlsúlyos, járni képtelen ember végnapjain igyekszik elhagyott lányával újraéleszteni kapcsolatát, azonban az Ellie (Sadie Sink) csak fizetségért cserébe hajlandó időt eltölteni a számára sok fájdalmat okozó szülőjével. A végtelenül egyszerű alaphelyzet viszont a szín összes karaktere számára drámát tartogat és nem is akármilyet: Charlie a lányát szeretné visszaszerezni, Ellie apját szeretné bűnhődni látni, míg Liz az ápoló küzd az elveszni látszó életért, a hirtelen betoppanó hittérítő, Thomas pedig ugyanannyira szorul segítségre, amennyire segítségét kínálja.

Habár Martin McDonagh és Florian Zeller is a színházi közegből gravitál a filmművészet felé, rajtuk kívül kevés filmes példát sorolhatunk fel, amely az ingergazdag XXI. századi környezetben minimális behatásokkal, színpadi közeg megteremtésével próbálná lenyűgözni nézőit: Joel Coentől a Macbeth Tragédiája és Aronofsky A bálnája például büszkélkedhet az ambícióval, hogy széleskörűen ismert alkotója ellenére egy rétegfilmként készült el. A kasszarobbantó pénzügyi siker kevésbé várható el, habár mondhatni, hogy az ilyen filmek inkább a megborzongató katarzis átörökítésében utaznak és egy felejthetetlen környezetet vagy drámát igyekeznek továbbörökíteni a társadalomban.

Charlie története pedig pont azért zseniális, mert a szinte felfoghatatlan túlsúlya ellenére alakul ki a képe a nézőben: kinézetétől függetlenül tarthatjuk őt undorító vagy éppen szerethető és sajnálható embernek. A szerzők szándékosan játszanak rá a tapasztalásból és előítéleteinkből következő megérzések durva cáfolatára, így képződik a halál közelségében születő optimista és a keserű, rosszindulatú fiatal beszélgetéseiből egy drámai viszonyulás. Azt hiszem a viszonyulás a jó szó rá, ugyanis egy szétszakadt család újraegyesítése nem nevezhető biztos kapcsolódási pontnak: inkább egy spontán, negatív előjelű beszélgetés zajlik le a lányát elhagyó apa és az apátlanul felnövő lánya közt. Ennyi összetevőből pedig ki is jöhetne egy középszerű dráma, viszont nemcsak, hogy  felfedődik a két radikális személyiség mögötti életút, nézőként képesek vagyunk megérteni mindegyikük indokait, ugyanis azok az őszinteségben gyökereznek. Ez az őszinteség az, ami miatt működőképes a dráma, a karakterek konfliktusai nemcsak megérthetőek, hanem átérezhetőek és átélhetőek, ezt pedig a Charlie karakterének vizuálisan tétet adó kinézet is igazolja.

A Brendan Fraser tartását próbára tévő testprotézis miatt megrázó igazán karakterdrámája és valóban: akárkit ültetnek a jelmez mögé, azt hasonlóan ikonizálnánk, viszont Fraser hangjátéka és mimikája miatt képtelenség mással elképzelni a szerepet a film megnézése után.

Sadie Sink és még pár, a film során feltűnő mellékszereplő is hozza a kellő alakításokat, de egy ilyen markáns főszerep és a hozzá társuló színészi játék mellett a reflektorfény Charlie-ra koncentrál. A minimalista térszervezés, az egy helyszín okán ólomléptűnek érzett cselekmény miatt azonban könnyen hasalhatna filmként a koncepció, viszont Aronofsky kimért, lassú, de megfontolt és információmagvakat hullajtó építkezése, majd Rob Simonsen megfelelő pillanatokban beúszó minimalista zenéje hatalmas szerepet játszik a siker létrejöttében. A bálna számlájára írhatjuk, hogy túlságosan színpadias, nélkülözi a mobilitást és kevés szimbólummal játszik, viszont a film céljai közül keveset tudunk sorolni, amit ne ért volna el maradéktalanul.

A megvalósításon túl azért erőteljes alkotás, mert az emberi működésről állít valamit és miközben igazolja mondandóját, egy percig sem akar győzködni, sem hazudni: az emberek érthetetlenek, egyediek, érzelgősek és kemények, de a legfontosabb, hogy törődnek egymással. Egy érzelmileg túlságosan telített környezetről, benne érzékeny emberekkel az igazi nehézség mérsékletes, visszafogott filmet készíteni: Aronofskynak pedig sikerült a lehető legjobban redukálni a hatásvadászatot, miközben minden egyes pillanatban váltogatja az undor, a szégyen, az öröm a bánat és a kudarc érzését.

//Csuka Gergő kritikája//

Brendan Fraser teljesen összetört: kisfiánál gyógyíthatatlan diagnózist állapítottak meg