Az ember, akit Ottónak hívnak (2023) – Kritika

Tom Hanks egy végtelenül zsémbes, fontoskodó öregembert alakít, ráadásul a film még vicces is akar lenni – gondoltam, mielőtt beültem Az ember, akit Ottónak hívnakra. Erre az érzésre az előzetes csak rátett egy lapáttal és erősítette az előítéletet, miszerint egy jelentéktelen középszerű alkotással gyarapodik az idei mozis felhozatal. Egy kis reménykedésre adott okot, hogy a történet egy sikerkönyv megfilmesítését jelenti, amelyből már egyszer készült filmadaptáció Az ember, akit Ovénak hívnak címmel, az inspirációhoz hűen. Aztán elindult a film, háttérbe szorultak a sztereotípiák és előtérbe jöttek a könnyek.

Ottó feleségének elvesztését követően fordult magába, feldolgozás helyett inkább elfojtja érzéseit: a világ iránt érzett undora megkeseredettségének köszönhető. Környezete és az emberek közel sem annyira elviselhetetlenek, mint ahogyan Ottó átéli azt, ebből következően karakterének egyik alkotóeleme, hogy ha nem érezné magát problémákkal teli közegben, nem is lenne már tennivalója. A környéken megjelenő és Ottó szomszédjává, majd hamarost barátjává váló család okozza a radikális változást az életében: az egykor szebb napokat is megélt férfi érzelmi alapokon nyugvó kapcsolatot kényszerül kialakítani. A kérdés, hogy ezzel közelebb is kerül a beismeréshez?

Számos emberi kapcsolatnál megfigyelhető, hogy az ellentétpárok különleges hatást tudnak kiváltani egymásra és itt sincs másképpen Ottó és Marisol (Mariana Trevino) esetében. Marisol egy végtelenül energikus és közvetlen családanya, aki az első pillanattól nyitott a szomszédjával való ismerkedésre, míg Ottó zárkózott, kötekedő, kellemetlen és barátságtalan figura. Kettejük barátsága talán annak köszönhető, hogy Marisol kedvét nem szegi az elutasítás és a zsémbes figura mögé tud képzelni egy életutat, majd képes felismerni, hogy az időskorú férfi éppen válságát éli.

A Tom Hanks által korrektül ábrázolt karakter pedig képes egyszerre kellemetlen és megmosolyogtató lenni: egészen komfortosan illik rá ez a fajta karakterdráma.

A kisebb közönség számára készülő karaktercentrikus hangulatfilmek fontos tulajdonsága egy átélhető és azonosulható, életszerű helyzet kialakítása: egy apróbb drámával és temérdek poénnal szokták ezt a hatást elérni, így többnyire ezeken áll vagy bukik a koncepció. Szerencsére a vicceket nem vitték túlzásba, így a viszonylag kevés, de annál jobban kimért komikum a hangulatteremtést szolgálja. Az aduász a pakliban egy kulturális tabu, a halál kijátszása: Ottó az őt körülvevő nagyvilág erőinek van alávetve, a halál és elmúlás pedig árnyként vetül mindennapjaira. A karakteres férfi feleségének elvesztését képtelen volt feldolgozni, életének nem talált igazi célt és életösztönei felélesztésében sem segít betegsége, amely mellé még egészen groteszk öngyilkossági kísérlet is párosul. Szerencsére a film mindent megindokol visszatekintéseken keresztül és talán a fő mondanivalója is ezzel kapcsolatos: az egészséges emberi kapcsolatok építéséhez elengedhetetlen a másik helyzetének megértése, vagy legalábbis elfogadása, még konkrét helyzetének pontos ismerete nélkül is.

Kétségtelen, hogy egy váratlanul kellemes csalódás érzésével indulhatnak haza a moziból, akik eleinte fenntartásokkal ültek be a filmre. Az ember, akit Ottónak hívnak képes szórakoztatni, könnyet fakasztani és gondolkodásra ösztönözni: azt hiszem ez az a minimum, amit el kellene várni azoktól a filmektől, amelyek kevésbé széles közönséget szólítanak meg, hiszen ezáltal lesz érdekes történetük mások számára is. Ottó történetéről eszünkbe sem juthat, hogy egy lelketlen, futószalagról legurult tömegtermék, ahogyan a filozófia Mariana-árkának sem nevezhetnénk. Nem kíván több lenni, mint egy középkategóriás történet, viszont azon belül igényesebb és tartalmasabb, mint számos vetélytársa.

//Csuka Gergő kritikája//

Durván üvöltözött Tom Hanks egy rajongójával az utcán (Videó!)