Babylon (2023) kritika

A 20-as évek második felében járunk, amikor A dzsesszénekesben – az első hangosfilmben – elhangzik: „Még nem hallottatok semmit”. Damien Chazelle 3 órás filmeposzának cselekménye is valahol itt veszi fel a fonalat és vezet vissza minket a mai mozi origójához, amely a némafilm lassú végét is jelentette. Filmje aktualitását pedig az örök Hollywood viszonyulásában nyeri el, hiszen a tömeggyártás, sztárköszörülés, a dekadencia és a kultúra címszava alatt történő fogyasztónevelés változatlan. Chazelle filmes utalásokkal megtömködött metatripjével egyszerre hódol a jelennek, kritizálja és romantizálja a múltat, majd száll versenybe a legjobb filmnek járó Oscarért. Egy biztos: filmjével azok számára is egy hatalmas élményt kínál, akiket hidegen hagy az amúgy patinás, de jelentéktelen díjátadó.

Minden egy elefánttal kezdődött, meg a film előtt bekúszó 18-as karikánál. Egy házibulin, ahol orgián és haláleseten kívül történt még sok minden, ahol a kokóhegyeken és az elefánton kívül jelen volt a történet négy főszereplője. A némafilm fiktív, kiemelkedő sztárjának Jack Conradnak (Brad Pitt) a bulijára az ambiciózus Manny Torres (Diego Calva) elefántot szállítva érkezik, majd összeismerkedik a magát sztárnak hazudó, de lenyűgözően tehetséges Nellie LaRoy-al (Margot Robbie). Az impozáns eseményen Sidney Palmer húzza a talpalávalót, az est főszereplői a kokainhegyek közt pedig többnyire mit sem sejtve mulatnak: ekkor még nem tudják, hogy munkásságuk a hollywoodi filmipar támpillére lesz.

A filmhez elengedhetetlen volt a véget nem érő kutatómunka és a hatalmas költségvetés, ugyanis CGI helyett a számos tömegjelenettel operáló szuperprodukciót a lehető legvalóságosabbra tervezték.

A hitelesség az, amely megosztja majd közönségét, ugyanis ennek kapcsán számos probléma felmerülhet. A Babylon első fele folyamatos humorizálással és metaszintű parodizálással van tarkítva és ez az a rész, ahol megismerjük a közeget. Képtelenség, hogy a díszletek, a színészi játék, a beszédstílus és a korszak problémái egyszerre legyenek tökéletesen rekonstruálva azok kifigurázásával és kritizálásával, hiszen ez esetben keveredne a rendező véleménye a tényállítással.

Szerencsére Chazelle jó döntést hozott: megpróbálta a hangosfilmváltás korszakának részleteit és közegét hitelesen ábrázolni, a felszínen viszont teret hagyott annak kritizálására és afféle XXI. századi – könnyen azonosulható – nosztalgia-nézőponton keresztül élhetjük át a közel 100 évvel ezelőtti eseményeket.

A hitelességnek és a folyamatos reflektálásoknak köszönhetően a több mint egy órányi nevetésből aztán egy komoly dráma képes kibontakozni, amely az előtte történő könnyedség és dekadencia miatt tud akkora ütést bevinni, hogy attól Brad Pitt is zuhan egy emeletet, majd a medencéjében landol.

Számos filmet készített már Hollywood önmagáról és Damien Chazelle alkotása nem csak, hogy ebbe a sorba akar illeszkedni, hanem olyan kultfilmekből inspirálódott, mint az Ének az esőben és az Alkony sugárút. A két említett film ismerete erősen ajánlott, ugyanis dramaturgiai fordulat épül szerepükre, vagy éppen a két filmből kölcsönzött karakterek másolatára – ez kétségtelenül egy megosztó pontja lehet a filmnek. Szimbolikus a két főszereplő castingja is, hiszen a stúdiórendszer és a mai mozi csillagai, a Volt egyszer egy… Hollywood főszereplői, Margot Robbie és Brad Pitt kerültek a produkció élére.

A nagy felfedezett minden bizonnyal Diego Calva, aki már-már Oscar-jelölést érdemlő erősségűt alakít, azonban a felemelő Brad Pitt helyett egyértelműen Margot Robbie viszi el a showt és impozáns alakításával nem csak az éves viszonylatban megnyerő: színészi játékával és a rá írt karakterrel mozitörténelembe írta magát és Hollywood aktuális szimbólumává vált.

Említés nélkül nem mehetünk el Chazell bevált operatőrének, zeneszerzőjének és vágójának lehengerlő munkája mellett, akik a dinamikusságnak és a követhető történetmesélésnek bravúros elegyét hozzák létre és alkotják meg a felejthetetlen csúcspontot, megemlékezve a filmművészet rajongásának történetéről. Szerencsére a hódolatot kifejező töltet mindvégig ízléses tálalásban kerül elénk, egyedül az utolsó kanyar előtti lassításnál kételkedhetünk a jelenetek és a karakterdráma hatalmasra nyújtott ívének szükségességében.

Kétségtelen, hogy a kritikusi közeg a rekonstrukció problémája mentén, a nézői közeg a „régi” filmes utalásokra épített dramaturgia mentén megoszlik, de az egyéni ízlés szempontjait is beleértve kimondható, hogy a Babylon páratlan élményt képes nyújtani, a zárás pedig a mozi és filmművészet szerelmesei számára maga a beteljesedés. Akármennyire szeretjük Hollywoodot számunkra kedves produkciók kapcsán és akármennyire viszolygunk a tomboló dekadenciájától, állunk ki rendszerszintű igazságtalanságai ellen és gyűlöljük a tartalom és értékek eladható tömegtermékre cserélését, a szemünk előtt lebeg, hogy a Babylon és a hozzá hasonló páratlan alkotások is ennek a rendszernek köszönhetőek.

//Csuka Gergő kritikája//

A titokzatos nő (2022) – Kritika