Borsodi 8 mérföld: Larry – spoilermentes kritika

Fáj bevallani, de napjaink magyar filmjei olyannyira traumatizáltak, hogy fenntartásokkal szoktam beülni minden egyes produkcióra és szabadidőmben sem a Nemzeti Filmalap támogatásával készült produkciók töltik ki képernyőidőmet. Kellemetlen érzésemet megerősítő filmekkel idén is találkoztam, de szerencsére egyre több példába futok bele az elmúlt években, amelyek nem okoznak fizikai fájdalmat pusztán a hangulatteremtéssel, vagy annak működésképtelen próbálkozásaival. Sokak szerint – és én is ezt a véleményt képviselem – a nagyarányú nézhetetlenség az országos filmes szféra alkotóinak őszintétlenségéből ered és az önmagunkkal való szembenézés, a filmes önreflexió hiánya okozza a képernyőn megjelenő jelenetek hamisságát. A rövidfilmes, kis költségvetést mozgató, kizárólag fesztiválokon vetített alkotások mutatják a megújulásra törekvés tendenciáját, azonban akadnak nagyjátékfilmes, moziba eljutó, példázatként szolgáló alkotások, melyek szerint saját drámáinkból merítve készíthető kiváló alkotás a kellő beismerések hanyagolása nélkül. Bernáth Szilárd első nagyjátékfilmje is ezt képviseli.

A borsodi vidéken él a 21 éves Ádám (Vilmányi Benett), aki juhpásztorként dolgozik, a dadogó fiatal viszont az ingerszegény környezetben, összezárva érzéseivel és feszítő gondolataival, rappeléssel ereszti ki dühét és vezeti le a beszédnehézségeiből fűződő feszültségeit. Apja (Thuróczy Szabolcs) rendőrként dolgozik a faluban és éppen egy életüket megváltoztató lépés előtt állnak a történet kezdetén, viszont életszerű, színes kapcsolatukról kiderül, hogy kicsit sem felhőtlen.

Ádám karakterének alkotóeleme az elhagyatottság, amelynek kiváltója az őt fiatalon elhagyó anyja, emellett az eleinte egészségesnek tűnő otthoni környezet felszíne alatt egy komoly érzelmi kisemmizettség rejlik az apának köszönhetően. A szülőktől kapott feszültséget, a szeretet és törődés hiányát Ádám magányosabb pillanataiban rappeléssel próbálja levezetni: az egyedüllét a saját érzéseivel való szembenézést teszi lehetővé számára, ahol a művészet rá illő formáját használva próbálja drámáját katarzissá alakítani. A pásztorfiú egy igazi 3D-s karakter, ugyanis a felszín és a mély konfliktusán, a családi drámán túl, komoly karakterfejlődését tudjuk végigkísérni, Vilmányi Benett fergeteges színészi játéka pedig egy percre sem hagyja a nézőt visszalépni komfortzónájába. Fergeteges mellékszereplő karakter CsalaDo, aki a nyomortelepek feltörekvő cigányrappere, rengeteg öniróniával fűszerezve, ráadásul ő a filmen kívül is létező énekes. Nem mehetünk el Thuróczy Szabolcs alakítása mellett sem, aki mellékszerepből is képes uralni a vásznat, viszont itt méltó konkurenciára talált.

Bernáth Szilárd filmje azért képes működni, mert kőkemény szociodrámája mögött nem a hatásvadászat, hanem országos problémáink őszinte feldolgozásának igénye bújik: az önreflexió teszi erőssé az alkotást, amely lassanként összeáll annak kiváló példázatává, hogy hogyan és milyen indíttatásból érdemes filmet készíteni. A Larry kiénekel a kánonból, ugyanis sajátos műfaján – a zenés filmdrámán – belül is képes újat mondani, félretenni a romantikát és megmaradni a szikár realitás talaján – így képződik az egyén sorstragédiájából egy rendszerszintű probléma kritikai, de szórakoztató megjelenítése. A nyomortelepeket és a leszakadó térségeket uraló kilátástalanság a háttérből csak úgy szivárog át az előtérbe és erősíti a karakterdrámát úgy, hogy közben olykor nevetésre is képes bírni.

A film legnagyobb kérdése, hogy mégis mi a megoldás, hogyan kéne feloldani a felvázolt helyzetet. Azt hiszem, erre a lehető legjobb választ kaptuk, amely maga a valóság. A családi erőszakot, az alkoholizmust és a szociális rendszer működésképtelenségét egy filmben bemutatni, miközben a legfőbb téma a művészet drámát katarzissá alakító szerepe, nem kis feladat. Bernáth Szilárdnak mégis sikerült. Kétségtelenül ez az év magyar filmje az év talán legjobb alakításaival: ne lepődjünk meg, ha a 8 mérföldnek nem csak a témáját, de a színvonalát is viszont látjuk.

//Csuka Gergő kritikája//

Vérapó (2022) – Kritika