Vérapó (2022) – Kritika

Nem kis feladatra vállalkozott Tommy Wirkola, ugyanis a Universal támogatásával próbálta egybegyúrni a Tapló télapót, a Die Hardot és a Reszkessetek, betörők!-et és próbált megalkotni egy fergeteges, felszabadító akcióvígjátékot. Leginkább azok várhatták a filmet, akik azon műfajkeverékeknek a szerelmesei, amelyek az ízléstelen, érzelgős karácsonyi vígjátékok mesterségesnek ható boldogság-koncentrátumával szemben alkotnak egy olyan világot, ahol rossz esetben sokakat, jobb esetben a Télapót magát is megölik. Itt most a Télapó gyilkol, vajon megéri vele tartani?

Miután széthányt egy háztetőt, Télapó (David Harbour) megindul, hátára veszi az esti műszakot és nekiáll az ajándékok kiosztásának két feles között. A kis Trudy Lightstone (Leah Brady) családját látja el éppen pár ajándékkal, azonban egyszercsak lövéseket hall: a gazdag családot éppen egy komoly, néha komolytalan, felfegyverkezett rablóbanda készül kirabolni, élén Scrooge-al (John Leguizamo). A túlélés érdekében Télapónak meg kell birkóznia saját belső válságával, míg a családnak a folyamatos konfliktushelyzetek kialakítása helyett be kell temetnie lövészárkaikat.

Számomra már ez az alaphelyzet is meglepő volt, hiszen nem a családi filmes környezet humorral felöntött verziójára számítottam, főleg nem lélektani összefüggések jelenlétére és lássuk be: ez nem is kedvezett a filmnek.

Jelentős ideig egy átlagos karácsonyi film hangulatával találhatjuk magunkat szemben és nézhetjük újra a család tagjainak dinamikáját századszorra, ugyanazon klisék mentén, mint megszokhattuk. Sajnos a családi szál ezen szempontból nem újítás, hanem a stúdiók által még le nem adott felesleg, amelyet az újdonságra vágyók kényszeredetten próbálnak figyelmen kívül hagyni – sikertelenül.

A Tapló télapó alkoholista, reményvesztett Mikulásának akcióképesebb másolatában reménykedhetünk, azonban David Harbour sem képes megmenteni a filmet, ugyanis ahol kellene, nem eléggé részeges, ahol nem kellene, ott eléggé érzelgős, gyilkolni pedig pont úgy tud, hogy mosolyogjunk is egyet, de hiányérzetünk is maradjon. A Stranger Thingsből ismerős színésznek kihívást jelentett a néhol – de csak néhol – impozáns akciójelenetek sorozata, viszont nem is az ő fizikai képességén múlott, hogy a vártnál kevésbé legyen élvezetes a végeredmény. Talán a mainstreamhez való kötöttség okán sikerült ilyen gyengére a forgatókönyv, ugyanis számos összetevőt fedezhetünk fel a film során, amely alapján működnie kellett volna.

A hiba talán ott csúszott a gépezetbe, hogy az akciójelenetekből nem kaptunk eleget és nem is annyira elborultak, kreatívak ahhoz, hogy felhőtlenül tudjunk szórakozni általuk.

Ami még eggyel ront a helyzeten, hogy a család párhuzamosan követett története nem képes előhangolni a történéseket, inkább vontatottá teszi a filmet, valamint a folyamatos kliséhasználat a mesterkéltség azon fokát képes kelteni, hogy a történéseknek semmi súlyát ne érezzük. Nem vagyunk képesek azonosulni a család sablonos karaktereivel és nem is tudjuk kellően támogatni a Télapót a céljában, ami – fáj kimondani – valójában nem is a gyilkolás és nem is az alkoholizálás. Már csak az a kérdés, hogy akkor mi is pontosan a célja.

Akár kiderül a filmből, akár nem, a lényeg, hogy a Mikulás, akinek nem célja a gyilkolás, csak néha úgy tesz, vagy éppen útba esik neki, valójában nem is annyira izgalmas karakter, főleg nem underground, a karakter írói pedig nem eléggé kreatívak. Szerencsére akad pár olyan akciójelenet, amely képes egy kicsit korrigálni a kötöttségek okozta kiábrándulást és egyenesen übereli a Reszkessetek, betörők! jeleneteit, viszont összességében olyannyira közepes próbálkozás püfölős-darálós szekvenciáival együtt is, hogy meg sem közelíti a Tapló télapó színvonalát. Egy valamit viszont garantál: karácsonyi hangulatot képes csempészni a mozivászonra.

//Csuka Gergő kritikája//

Le a kalappal! Pierce Brosnan sokat kritizált felesége több, mint 45 kilótól szabadult meg