Veszélyes lehet a fagyi (2022) – Kritika

A testvér egy különleges fogalom: a vér szerinti rokont értjük alatta elsősorban és a nagyjából egy korban való közös felnövés intimitását, de talán valójában egy jóval nagyobb halmazról hasítjuk le mindezt. Akármilyen viszonya is van valakinek a testvérével, az örömök hiánya és sokasága nem abból származik, hogy legalább egy azonos szülőtől valók, hanem ő az, akinek a legnagyobb titkok elmondhatók, a legszorultabb helyzetben tőle kérünk segítséget – a sorban a szülők felett áll. Ezen kapocs hiánya vagy elvesztése esetében is érezzük ennek súlyát és akarva, akaratlan szeretnénk ennek vérvonalon kívüli megfelelőjével – egy baráttal – pótolni a kitöltetlen űrt. Ez az űr könnyen keletkezhet egy kevésbé felhőtlen, ámde komfortos közeg lassú kiüresedéséből, a két fél önmagával szembeni őszintétlenségéből. Szilágyi Fanni első nagyjátékfilmjében egy saját konfliktusaiban fuldokló ikerpár történetét vitte képernyőre és igyekszik a néző lelkivilágának mélyére ásni lehangoló, de őszinte drámájával. Viszont aki tanulságot és életérzést keres, ő is szemezgethet magának ebből az érzelmi hullámvasútból.

Szilágyi Fannitól már hozzászokhattunk a családi, leginkább testvéri konfliktusok tematizálásához és ezúttal is ebbe a különösen intim viszonyulásba helyezi főszereplőit: Adél és Éva (Stork Natasa  mindkét szerepben) egypetéjű ikrek, akik már jóval túl vannak a közös, otthoni fészek elhagyásán és külön élik életüket. Fizikai eltávolodásuk is oka kapcsolatuk hidegülésének, viszont személyes problémáikra nyújtott csekély megoldások szemléltetik igazán a gondjaik forrását. Éva kisgyermekét neveli, miközben vállalkozó férjével elhidegült kapcsolatuk okán sodródik az árral és próbál javítani testvérével tartott kapcsolatán. Adél pedig radiológusként dolgozik és tölti ideje nagy részét egy kórházban, miközben szociális kapcsolatainak szakadozásán mit sem javítva sínyli meg hozzáállását számos szerette. A két különböző életútban viszont egy valami közös: saját érzelmi vagy fizikai túlterheltségüket egy friss szerelem segítségével kívánják feloldani, amelynek ugyanaz a férfi a tárgya.

A Veszélyes lehet a fagyi különleges története végül is nem bonyolultságával, hanem egyszerű történetének magas színvonalú kivitelezésével, tartalmi környezetének feltöltésével kíván lenyűgözni.

Szilágyi Fanni kézjegyének számító egyszerű, visszatérő szimbólumokból nem szenvedünk hiányt és nem is érezzük úgy, hogy a rendező kívánja beletuszkolni filmjébe – feleslegesen: valójában ezek az egyszerű, vizuálisan könnyen dekódolható motívumok viszik előre a történetet, kötik össze a szétválasztott cselekményszálakat és kölcsönöznek minimalizmusukkal olykor drámát, olykor feszültséget. Kijelenthető, hogy napjaink magyar filmes palettájából az ehhez hasonló szerzői árnyalatok hiánya okán tűnik annyira felszabadítónak látni egy jól rendezett filmet, a Veszélyes lehet a fagyi pedig ilyen.

Emellett a film erősségének mondható az elbeszélési forma, amely nemrégiben A szobalányban – és még sok más alkotásban – köszönt vissza: a lejátszódó történetet sosem látjuk teljes egészében, „objektíve”, ugyanis először Adél, majd később Éva szemszögéből nézhetjük végig az eseményeket. A tipikus „nézőpont kérdése” esettel találhatjuk magunkat szemben, viszont nem is az ebből következő csavarokon van a hangsúly, hanem az ezekből származó keserű drámán, amely félreértések sorozatán és két ember egymást meg nem értésén alapul.

A két elhatárolható rész negatívuma talán a befejezés, az összeérés szimbolikus pillanata, amely – ha nem is várhatjuk el, hogy konkrétumot kapjunk tőle – talán elvontságával túl messzire helyezheti nézőjét az átélhetőségtől. Talán azért nem tudtam emiatt rossz érzéssel kijönni a moziteremből, mert Stork Natasa zseniális játéka a történethez való kapcsolódást mindvégig tudta garantálni és elvitte a filmet a hátán. Elképzelhető, hogy a film más részeire hangsúlyt fektető néző az ikreket jó castingnak véli és talán csak a film vége után esik le, hogy egy színésznő játszott végig két szerepet ilyen minőségben, amelyhez elengedhetetlen volt a sminkért, frizuráért és beállításokért felelő stáb.

Összességében az év egyik tartalmas magyar filmjéről beszélhetünk Szilágyi Fanni debütálását említve, amely egy igazi, alkotói kéznyomokkal tűzdelt testvérdráma. Azt hiszem már csak az a kérdés maradt, mégis hogyan kapcsolódik ehhez a fagyi? Ennek az apró kis szimbólumnak a titka maradjon meg azok számára, akik jegyet váltanak a filmre.

//Csuka Gergő kritikája//

Azt mondta (2022) – Kritika